Quevedo, Francisco de: A Aminta, que se cubrió los ojos con la mano

Lo que me quita en fuego, me da en nieve

La mano que tus ojos me recata;

Y no es menos rigor con el que mata,

Ni menos llamas su blancura mueve.

La vista frescos los incendios bebe,

Y volcán por las venas los dilata;

Con miedo atento a la blancura trata

El pecho amante, que la siente aleve.

Si de tus ojos el ardor tirano

Le pasas por tu mano por templarle,

Es gran piedad del corazón humano;

Mas no de ti, que puede al ocultarle,

Pues es de nieve, derretir tu mano,

Si ya tu mano no pretende helarle.

Mit tűzként elvesz, jégként adja vissza

a kéz, mely szemed elfödi előlem,

nem irgalmaz, és elhullok megölten,

míg fehér lángját szomjas szemem issza.

Tűzvésznek látlak, és úgy érzem, mintha

friss lángot innék, vulkán kitörőben,

fehér kezed ítélkezik fölöttem,

szerelmes keblem ármányt sejt, Aminta.

Ha szép szemedből a zsarnoki lángot

kezeden át küldöd szívem hevítve,

ekkora kegyre szót alig találok;

ám te kegyedben dőre, aki hinne,

jégkezet tűztől olvadozni látok,

lángot ha elolt, nem hevül a szív se.