Quintana, Manuel José: A nyomda feltalálásáról (részlet) (A la invención de la imprenta (detalle) in Hungarian)
A la invención de la imprenta (detalle) (Spanish)«¡Ah! ¿Qué te sirve conquistar los cielos, hallar la ley en que sin fin se agitan la atmósfera y el mar, partir los rayos de la impalpable luz, y hasta en la tierra cavar y hundirte, y sorprender la cuna del oro y del cristal? Mente ambiciosa, vuélvete al hombre». Ella volvió, y furiosa lanzó su indignación en sus clamores. «¡Conque el mundo moral todo es horrores! ¡Conque la atroz cadena que forjó en su furor la tiranía, de polo a polo inexorable suena, y los hombres condena de la vil servidumbre a la agonía! ¡Oh!, no sea tal». Los déspotas lo oyeron, y el cuchillo y el fuego a la defensa en su diestra nefaria apercibieron.
¡Oh, insensatos! ¿Qué hacéis? Esas hogueras que a devorarme horribles se presentan y en arrancarme a la verdad porfían, fanales son que a su esplendor me guían, antorchas son que su victoria ostentan. En su amor anhelante mi corazón extático la adora, mi espíritu la ve, mis pies la siguen. No: ni el hierro ni el fuego amenazante posible es ya que a vacilar me obliguen. ¿Soy dueño, por ventura, de volver el pie atrás? Nunca las ondas tornan del Tajo a su primera fuente si una vez hacia el mar se arrebataron: las sierras, los peñascos su camino se cruzan a atajar; pero es en vano, que el vencedor destino las impele bramando al Oceano.
Llegó, pues, el gran día en que un mortal divino, sacudiendo de entre la mengua universal la frente, con voz omnipotente dijo a la faz del mundo: «El hombre es libre». Y esta sagrada aclamación saliendo, no en los estrechos límites hundida se vio de una región: el eco grande que inventó Guttemberg la alza en sus alas; y en ellas conducida se mira en un momento salvar los montes, recorrer los mares, ocupar la extensión del vago viento, y sin que el trono o su furor la asombre, por todas partes el valiente grito sonar de la razón: «Libre es el hombre».
Libre, sí, libre: ¡oh dulce voz! Mi pecho se dilata escuchándote y palpita, y el numen que me agita, de tu sagrada inspiración henchido, a la región olímpica se eleva, y en sus alas flamígeras me lleva. ¿Dónde quedáis, mortales que mi canto escucháis? Desde esta cima miro al destino las ferradas puertas de su alcázar abrir, el denso velo de los siglos romperse, y descubrirse cuanto será. ¡Oh placer! No es ya la tierra ese planeta mísero en que ardieron la implacable ambición, la horrible guerra.
Ambas gimiendo para siempre huyeron como la peste y las borrascas huyen de la afligida zona que destruyen, si los vientos del polo aparecieron. Los hombres todos su igualdad sintieron, y a recobrarla las valientes manos al fin con fuerza indómita movieron. No hay ya, ¡qué gloria!, esclavos ni tiranos; que amor y paz el universo llenan, amor y paz por dondequier respiran, amor y paz sus ámbitos resuenan. Y el Dios del bien sobre su trono de oro el cetro eterno por los aires tiende; y la serenidad y la alegría al orbe que defiende en raudales benéficos envía.
¿No la veis? ¿No la veis? ¿La gran coluna, el magnífico y bello monumento que a mi atónita vista centellea? No son, no, las pirámides que al viento levanta la miseria en la fortuna del que renombre entre opresión granjea. Ante él por siempre humea el perdurable incienso que grato el orbe a Guttemberg tributa, breve homenaje a su favor inmenso. ¡Gloria a aquél que la estúpida violencia de la fuerza aterró, sobre ella alzando a la alma inteligencia! ¡Gloria al que, en triunfo la verdad llevando, su influjo eternizó libre y fecundo! ¡Himnos sin fin al bienhechor del mundo!
|
A nyomda feltalálásáról (részlet) (Hungarian)
„Mi haszna van, ha az eget legyőzöd, s a törvényt megleled, melyben zuhognak szelek és tengerek, ha széthasítod a foghatatlan fényt, s a föld husába leásva megleped a mélybe rejtett arany barlangjait? Térj meg, nagy elme, az emberhez!" - S ő jött s dühtől remegve kiáltotta ki felháborodását. „Az erkölcsök világa csupa álság! A szörnyü lánc, amelyet a bősz zsarnokság vert az emberekre, pólustól pólusig csörög szünetlen s veti őket kegyetlen rabszolgaságra, kínzó gyötrelemre. Ne többet!" - Ám hallotta mind a zsarnok, és késsel; tűzzel gyilkos jobbkezében készült a védelemre és acsargott.
Mit tesztek, ostobák?! E szörnyű máglya, mely fellobog, hogy elemésszen engem, s az igazságot lényemből kitépje, fárosz: az igazsághoz vonz a fénye, fáklya: csak őt mutatja győzelemben. A szívem szenvedélyes nagy elragadtatásban őt imádja, eszem őt látja, utána futok csak! A fenyegető vas s a tűz se képes rábírni, hogy hitemben meginogjak. Hát tőlem függ talán, hogy fordúlok-e? A Tajo áradása sohasem térhet forrásába vissza, ha hömpölyögve egyszer már megindult: útjába állnak dombok, sziklabércek, hogy elgáncsolják, ámde mind hiába: mert győztes sodru végzet zúgatja habját át az Óceánba.
Elérkezett a nagy nap, midőn végre egy isteni halandó fejét az ínségben tagadva rázta, s mindent telekiáltva kürtölte széjjel, hogy szabad az ember. Zengett a szó, a távolokba hangzó, s nem halt el egyetlen vidék határa szűk kis körében, mert a messzi visszhang, mit Gutenberg talált fel, elrepíti, és a világba szállva látja ön-szárnyalását, amint hegyet hagy el, tengert keresztez, legyőzi kóbor orkánok futását, s nem gondolván haragvó trónteremmel a szent s bátor kiáltás zúgja egyre az igazságot, hogy szabad az ember!
Szabad, szabad! - óh édes szó, a mellem lüktet, kitágul hallva, értve téged, s az ihlet, mely megéget, nagy, szent sugallatodtól ösztökélve az Olümposz magas csúcsára szárnyal, s engem láng-szóró szárnyán visz magával. Halandók, hol maradtok, kik hallgatjátok énekem? E csúcsról látom, amint vak végzetünk erődje vasakkal pántolt kapuját kitárja, az idők fátyla szétszakad, s kivillan minden, mi lesz! Óh, boldogság! A földet, hol nyomor már nem úr, öröm borítja, hol nagyravágyás s harcok öldököltek.
Jajgatva mind a ketten messze mentek, ahogy elfut a pestis és a zápor az elpusztított, összedúlt határból, ha észak zord szelei megjelennek. Egyenlő jog adatott mindeneknek - s támadt sok hős, hogy jogát visszahozza, s mind győzhetetlen bátran cselekedtek. Se zsarnok nincs már - óh, öröm! - se szolga. Világ ura a szeretet s a béke, ezt lélegzik be mindenütt a népek, ezt zengi már a föld minden vidéke. S a Jók Istene arany trónon ülve örök jogarát kék egekbe mártja, s az örömöt a vidám jó kedéllyel a megvédett világban jótékony áradatban osztja széjjel.
Nem látjátok az oszlop hosszu törzsét, a nagy emlékmű ég-ölelte csúcsát, mely beleragyog káprázó szemembe? Nem piramis ez, mit a nyomorúság emelt a szélbe, hogy majd azt dicsérje, kinek hírét az elnyomás szerezte. Előtte mindörökre szent tömjén füstje lebben, mit Gutenbergnek ád hálás világunk, hisz mérhetetlen ő az érdemekben! Dicsőség annak, ki megrémítette a zsarnokot s az ostoba erőnek lelkünk fölébe tette! Dicsőség hát az igazság-vivőnek, a jó hatalmát örökké-tevőnek! Zengjünk himnuszt e roppant jótevőnek!
|