This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Quintana, Manuel José: A nyomda feltalálásáról (részlet) (A la invención de la imprenta (detalle) in Hungarian)

Portre of Quintana, Manuel José

A la invención de la imprenta (detalle) (Spanish)

«¡Ah! ¿Qué te sirve conquistar los cielos,

hallar la ley en que sin fin se agitan

la atmósfera y el mar, partir los rayos

de la impalpable luz, y hasta en la tierra

cavar y hundirte, y sorprender la cuna

del oro y del cristal? Mente ambiciosa,

vuélvete al hombre». Ella volvió, y furiosa

lanzó su indignación en sus clamores.

«¡Conque el mundo moral todo es horrores!

¡Conque la atroz cadena

que forjó en su furor la tiranía,

de polo a polo inexorable suena,

y los hombres condena

de la vil servidumbre a la agonía!

¡Oh!, no sea tal». Los déspotas lo oyeron,

y el cuchillo y el fuego a la defensa

en su diestra nefaria apercibieron.

 

¡Oh, insensatos! ¿Qué hacéis? Esas hogueras

que a devorarme horribles se presentan

y en arrancarme a la verdad porfían,

fanales son que a su esplendor me guían,

antorchas son que su victoria ostentan.

En su amor anhelante

mi corazón extático la adora,

mi espíritu la ve, mis pies la siguen.

No: ni el hierro ni el fuego amenazante

posible es ya que a vacilar me obliguen.

¿Soy dueño, por ventura,

de volver el pie atrás? Nunca las ondas

tornan del Tajo a su primera fuente

si una vez hacia el mar se arrebataron:

las sierras, los peñascos su camino

se cruzan a atajar; pero es en vano,

que el vencedor destino

las impele bramando al Oceano.

 

Llegó, pues, el gran día

en que un mortal divino, sacudiendo

de entre la mengua universal la frente,

con voz omnipotente

dijo a la faz del mundo: «El hombre es libre».

Y esta sagrada aclamación saliendo,

no en los estrechos límites hundida

se vio de una región: el eco grande

que inventó Guttemberg la alza en sus alas;

y en ellas conducida

se mira en un momento

salvar los montes, recorrer los mares,

ocupar la extensión del vago viento,

y sin que el trono o su furor la asombre,

por todas partes el valiente grito

sonar de la razón: «Libre es el hombre».

 

Libre, sí, libre: ¡oh dulce voz! Mi pecho

se dilata escuchándote y palpita,

y el numen que me agita,

de tu sagrada inspiración henchido,

a la región olímpica se eleva,

y en sus alas flamígeras me lleva.

¿Dónde quedáis, mortales

que mi canto escucháis? Desde esta cima

miro al destino las ferradas puertas

de su alcázar abrir, el denso velo

de los siglos romperse, y descubrirse

cuanto será. ¡Oh placer! No es ya la tierra

ese planeta mísero en que ardieron

la implacable ambición, la horrible guerra.

 

Ambas gimiendo para siempre huyeron

como la peste y las borrascas huyen

de la afligida zona que destruyen,

si los vientos del polo aparecieron.

Los hombres todos su igualdad sintieron,

y a recobrarla las valientes manos

al fin con fuerza indómita movieron.

No hay ya, ¡qué gloria!, esclavos ni tiranos;

que amor y paz el universo llenan,

amor y paz por dondequier respiran,

amor y paz sus ámbitos resuenan.

Y el Dios del bien sobre su trono de oro

el cetro eterno por los aires tiende;

y la serenidad y la alegría

al orbe que defiende

en raudales benéficos envía.

 

¿No la veis? ¿No la veis? ¿La gran coluna,

el magnífico y bello monumento

que a mi atónita vista centellea?

No son, no, las pirámides que al viento

levanta la miseria en la fortuna

del que renombre entre opresión granjea.

Ante él por siempre humea

el perdurable incienso

que grato el orbe a Guttemberg tributa,

breve homenaje a su favor inmenso.

¡Gloria a aquél que la estúpida violencia

de la fuerza aterró, sobre ella alzando

a la alma inteligencia!

¡Gloria al que, en triunfo la verdad llevando,

su influjo eternizó libre y fecundo!

¡Himnos sin fin al bienhechor del mundo!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.poesi.as/mjq010007.htm

A nyomda feltalálásáról (részlet) (Hungarian)

 

„Mi haszna van, ha az eget legyőzöd,

s a törvényt megleled, melyben zuhognak

szelek és tengerek, ha széthasítod

a foghatatlan fényt, s a föld husába

leásva megleped a mélybe rejtett

arany barlangjait? Térj meg, nagy elme,

az emberhez!" - S ő jött s dühtől remegve

kiáltotta ki felháborodását.

„Az erkölcsök világa csupa álság!

A szörnyü lánc, amelyet

a bősz zsarnokság vert az emberekre,

pólustól pólusig csörög szünetlen

s veti őket kegyetlen

rabszolgaságra, kínzó gyötrelemre.

Ne többet!" - Ám hallotta mind a zsarnok,

és késsel; tűzzel gyilkos jobbkezében

készült a védelemre és acsargott.

 

Mit tesztek, ostobák?! E szörnyű máglya,

mely fellobog, hogy elemésszen engem,

s az igazságot lényemből kitépje,

fárosz: az igazsághoz vonz a fénye,

fáklya: csak őt mutatja győzelemben.

A szívem szenvedélyes

nagy elragadtatásban őt imádja,

eszem őt látja, utána futok csak!

A fenyegető vas s a tűz se képes

rábírni, hogy hitemben meginogjak.

Hát tőlem függ talán, hogy

fordúlok-e? A Tajo áradása

sohasem térhet forrásába vissza,

ha hömpölyögve egyszer már megindult:

útjába állnak dombok, sziklabércek,

hogy elgáncsolják, ámde mind hiába:

mert győztes sodru végzet

zúgatja habját át az Óceánba.

 

Elérkezett a nagy nap,

midőn végre egy isteni halandó

fejét az ínségben tagadva rázta,

s mindent telekiáltva

kürtölte széjjel, hogy szabad az ember.

Zengett a szó, a távolokba hangzó,

s nem halt el egyetlen vidék határa

szűk kis körében, mert a messzi visszhang,

mit Gutenberg talált fel, elrepíti,

és a világba szállva

látja ön-szárnyalását,

amint hegyet hagy el, tengert keresztez,

legyőzi kóbor orkánok futását,

s nem gondolván haragvó trónteremmel

a szent s bátor kiáltás zúgja egyre

az igazságot, hogy szabad az ember!

 

Szabad, szabad! - óh édes szó, a mellem

lüktet, kitágul hallva, értve téged,

s az ihlet, mely megéget,

nagy, szent sugallatodtól ösztökélve

az Olümposz magas csúcsára szárnyal,

s engem láng-szóró szárnyán visz magával.

Halandók, hol maradtok,

kik hallgatjátok énekem? E csúcsról

látom, amint vak végzetünk erődje

vasakkal pántolt kapuját kitárja,

az idők fátyla szétszakad, s kivillan

minden, mi lesz! Óh, boldogság! A földet,

hol nyomor már nem úr, öröm borítja,

hol nagyravágyás s harcok öldököltek.

 

Jajgatva mind a ketten messze mentek,

ahogy elfut a pestis és a zápor

az elpusztított, összedúlt határból,

ha észak zord szelei megjelennek.

Egyenlő jog adatott mindeneknek -

s támadt sok hős, hogy jogát visszahozza,

s mind győzhetetlen bátran cselekedtek.

Se zsarnok nincs már - óh, öröm! - se szolga.

Világ ura a szeretet s a béke,

ezt lélegzik be mindenütt a népek,

ezt zengi már a föld minden vidéke.

S a Jók Istene arany trónon ülve

örök jogarát kék egekbe mártja,

s az örömöt a vidám jó kedéllyel

a megvédett világban

jótékony áradatban osztja széjjel.

 

Nem látjátok az oszlop hosszu törzsét,

a nagy emlékmű ég-ölelte csúcsát,

mely beleragyog káprázó szemembe?

Nem piramis ez, mit a nyomorúság

emelt a szélbe, hogy majd azt dicsérje,

kinek hírét az elnyomás szerezte.

Előtte mindörökre

szent tömjén füstje lebben,

mit Gutenbergnek ád hálás világunk,

hisz mérhetetlen ő az érdemekben!

Dicsőség annak, ki megrémítette

a zsarnokot s az ostoba erőnek

lelkünk fölébe tette!

Dicsőség hát az igazság-vivőnek,

a jó hatalmát örökké-tevőnek!

Zengjünk himnuszt e roppant jótevőnek!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap