Quintana, Manuel José: Óda Spanyolországhoz (részlet) (Oda a España in Hungarian)

A España, después de la Revolución de marzo 

 

¿Qué era, decidme, la nación que un día

reina del mundo proclamó el Destino,

la que a todas las zonas extendía

su cetro de oro y su blasón divino?

Volábase a Occidente,

y el vasto mar Atlántico sembrado

se hallaba de su gloria y su fortuna.

Doquiera España; en el preciado seno

de América, en el Asia, en los confines

del Africa, allí España. El soberano

vuelo de la atrevida fantasía

para abarcarla se cansaba en vano;

la tierra sus mineros le rendía,

sus perlas y coral el Oceano.

Y donde quier que revolver sus olas

él intentase, a quebrantar su furia

siempre encontraba costas españolas.

 

Ora en el cieno del oprobio hundida,

abandonada a la insolencia ajena,

como esclava en mercado, ya aguardaba

la ruda argolla y la servil cadena.

¡Qué de plagas, oh Dios! Su aliento impuro

la pestilente fiebre respirando,

infestó el aire, emponzoñó la vida;

el hambre enflaquecida

tendió los brazos lívidos, ahogando

cuanto el contagio perdonó,; tres veces

de Jano el templo abrimos,

y a la trompa de Marte aliento dimos;

tres veces, ¡ay!, los dioses tutelares

su escudo nos negaron, y nos vimos

rotos en tierra y rotos en los mares.

¿Qué en tanto tiempo viste

por tus inmensos términos, oh Iberia?

¿Qué viste ya, sino funesto luto,

honda tristeza, sin igual miseria,

de tu vil servidumbre acerbo fruto?

 

Así, rota la vela, abierto el lado,

pobre bajel, a naufragar camina,

de tormenta en tormenta despeñado,

por los yermos del mar; ya ni en su popa

las guirnaldas se ven que antes le ornaban,

ni, en señal de esperanza y de contento,

la flámula riendo al aire ondea.

Cesó en su dulce canto el pasajero,

ahogó su vocerío

el ronco marinero,

terror de muerte en torno le rodea,

terror de muerte silenciosos y frío;

y él va a estrellarse al áspero bajío.

 

Llega el momento, en fin; tiende su mano

el tirano del mundo al Occidente,

y fiero exclama: «El Occidente es mío.

Bárbaro gozo en su ceñuda frente

resplandeció, como en el seno oscuro

de nube tormentosa en el estío

relámpago fugaz brilla un momento

que añade horror con su fulgor sombrío.

Sus guerreros feroces

con gritos de soberbia el viento llenan;

gimen los yunques, los martillos suenan;

arden las forjas. ¡Oh, vergüenza! ¿Acaso

pensáis que espadas son para el combate

las que mueven sus manos codiciosas?

No en tanto os estiméis; grillos, esposas

cadenas son que en vergonzosos lazos

por siempre amarren tan inertes brazos.

 

Estremecióse España

del indigno rumor que cerca oía,

y al gran impulso de su justa saña

rompió el volcán que en su interior hervía.

Sus déspotas antiguos,

consternados y pálidos se esconden;

resuena el eco de venganza en torno,

y del Tajo las márgenes responden:

«¡Venganza!» ¿Dónde están, sagrado río,

los colosos de oprobio y de vergüenza

que nuestro bien en su insolencia ahogaban?

Su gloria fue, nuestro esplendor comienza;

y tú, orgullosos y fiero,

viendo que aún hay Castilla y castellanos,

precipitas al mar tus rubias ondas,

diciendo: «Ya acabaron los tiranos.»

 

¡Oh triunfo! ¡Oh gloria! ¡Oh celestial momento!

¿Con qué puede ya dar el labio mío

el nombre augusto de la patria al viento?

Yo le daré; mas no en el arpa de oro

que mi cantar sonoro

acompañó hasta aquí; no aprisionado

en estrecho recinto, en que se apoca

el numen en el pecho

y el aliento fatídico en la boca.

Desenterrad la lira de Tirteo,

y el aire abierto a la radiante lumbre

del sol, en la alta cumbre

del riscoso y pinífero Fuenfría,

allí volaré yo, y allí cantando

con voz que atruene en derredor la sierra,

lanzaré por los campos castellanos

los ecos de la gloria y de la guerra.

 

¡Guerra, nombre tremendo, ahora sublime,

único asilo y sacrosanto escudo

al ímpetu sañudo

del fiero Atila que a Occidente oprime

¡Guerra, guerra, españoles! Es el Betis;

ved del Tercer Fernando alzarse airada

la augusta sombra; su divina frente

mostrar Gonzalo en la imperial Granada;

blandir el Cid su centelleante espada,

y allá sobre los altos Pirineos,

del hijo de Jimena

animarse los miembros giganteos.

En torvo ceño y desdeñosa pena,

ved cómo cruzan por los aires vanos;

y el valor exhalando que se encierra

dentro del hueco de sus tumbas frías,

en fiera y ronca voz pronuncian: «¡Guerra!»

¡Pues qué! ¿Con faz serena

vierais los campos devastar opimos,

eterno objeto de ambición ajena,

herencia inmensa que afanando os dimos?

Despertad, raza de héroes; el momento

llegó ya de arrojarse a la victoria:

que vuestro nombre eclipse nuestro nombre,

que vuestra gloria humille nuestra gloria.

No ha sido en el gran día

el altar de la patria alzado en vano

por vuestra mano fuerte.

Juradlo, ella os lo manda: «¡Antes la muerte

que consentir jamás ningún tirano!»

 

Sí, yo lo juro, venerables sombras;

yo lo juro también, y en este instante

ya me siento mayor. Dadme una lanza,

ceñidme el casco fiero y refulgente;

volemos al combate, a la venganza;

y el que niegue su pecho a la esperanza,

hunda en el polvo la cobarde frente.

Tal vez el gran torrente

de la devastación en su carrera

me llevará. ¿Qué importa? ¿Por ventura

no se muere una vez? ¿No iré, expirando,

a encontrar nuestros ínclitos mayores?

«¡Salud, oh padres de la patria mía,

yo les diré, salud! La heroica España

de entre el estrago universal y horrores

levanta la cabeza ensangrentada,

y vencedora de su mal destino,

vuelve dar a la tierra amedrentada

su cetro de oro y su blasón divino.»

Spanyolországhoz a márciusi forradalom után

 

Mondjátok meg nekem, mi volt a nép, mely

végzet szerint a világ úrnője lett,

s dicsőséget terjesztve szerte-széjjel,

jogarát kitárta annyi táj felett?

Győzőn repült nyugatra,

s a tág Atlanti-óceán vizén is

diadalmasan vetette meg hatalmát.

Mindenfelé Spanyolország: Amerikának

gazdag mélyén ugyanúgy, mint Ázsiában,

vagy Afrika partján, mindenütt spanyol föld.

A képzelet hiába szállt kevélyen,

hiú vágy volt, hogy röptében bejárja

határát. Ásványoknak kincse a mélyben,

s a tengerek tömérdek gyöngye, korálja

övé lett mind, hogy dús pompában éljen.

S a bősz hullám, ha százfelé kavargott,

spanyol föld törte meg dühét, hiába

rohant, száguldott, nem lelt csak honi partot.

 

De most a gyalázat ronda sarába merülve,

és tűrve pimasz s idegen hordák vigyorát,

rabszolgaként már arra várt csupán, hogy

rabláncra fűzze kezét, lábát a galád.

Isten, minő csapások! Pestises lázt

terjesztett szerte dögletes lehével.

a fertőzött levegő ölt esztelenül, de

ki sorsát elkerülte,

s nem vitte a járványos kórság dühe még el,

azt megfojtotta az éhség hült keze. Janus

szent templomát is újra s újra

kitártuk, s vívtunk Mars kürtjébe fújva,

háromszor, ó jaj! És az istenek nem

segítettek nekünk védelmezőn,

s mi háromszor buktunk el menthetetlen

a tengeren s a véres harcmezőn.

Mit láttál ennyi idő alatt, ó,

Ibéria, végtelen határaidnál?

Mít láttál, ó, ha nem csupa gyászt, keservet,

nyomorúságot? Mert szolgák rongy hada így jár,

s jaj, így gyümölcsözik az, hogy láncra vertek!

 

Eltört a vitorla rúdja, az oldala megnyílt

a naszádnak, s így sodródik előre dülöngve,

hogy a háborgó hullámok közt leljen sírt;

dobálja vihar, s az hajtja a víz sivatagján,

tatján sem látszik a szép füzér, mely előbb még

ott díszelgett, de remény s megelégedettség

jeleként sem leng kacagón már kis lobogója.

Az édes dal nem szól, a madár tovaröppen,

elfojtja rekedt hangját

a tengerész döhödten;

s útját a szélben ő rettegve rója,

halálos félsz terjeng, s mindenki sáppadt,

amint a zátonyhoz közeledve vágtat.

 

S elérkezett a pillanat valahára,

nyugat fölé terjeszti a zsarnok a karját,

s büszkén kiált: „Enyém a nyugat világa."

Barázdált homlokán felcsillan a vad vágy

s barbár öröm, miként a komorló felhők

között, ha a gyors villámok távoli, sárga

kígyója vonaglik a nyári időben az égen,

hogy a rémületet növelje gyakorta levágva.

Vad harcosait csak a gőg

unszolja, kiáltásuk verseng a viharral,

nyög az üllő, cseng a nehéz kalapács, s e szilaj zaj

visszhangzik a műhelyekben. Ó, gyalázat!

Azt gondoljátok tán, hogy harci kardot

kovácsolnak s forgatnak kapzsi kezükben?

Ne becsüljétek magatok túl: mindenünnen

láncok csörögnek csak, hogy összekötve

kezetek, szolgák legyetek majd mindörökre.

 

Spanyolország megremegett e

méltatlan zajra, mely zúgott körül,

s kitört dühe tűzhányója fékevesztve,

mely rég forrt már, s most dőlt könyörtelenül.

Sok régi zsarnoka sáppad

s megdöbben, s úgy rejtőzik félve el,

visszhangzik a bosszú szerte s minden irányból,

s a Tajo partja felzeng, s így felel

„Bosszú!” Hol vannak, mondd, ó szent folyó, a

gyalázat s szégyen roppant szörnyszülöttei,

akik javunkat gazságukba ölték?

Letűntek, ám mi most kezdtünk tündökleni!

S te büszke Tajo, látva,

hogy vannak még Kasztíliában férfiak,

tengerbe rontasz szőke fürtjeiddel,

mondván: „A zsarnokok pusztuljanak!"

 

Dicsőség! Győzelem! Szent égi pillanat!

Ajkam belesuttoghatja tehát a szelekbe

hazám nevét, hogy messze röpítse, ha szárnyra kap?

Ó, megteszem, de dalom többé ne kísérje

arany hárfám zenéje,

mint eddig, mert szűk s zárt körébe szorítva

e szív sugallata gyengül, s egyre bágyad,

s a jósige halkul a szájban,

ha nem ígérhet szebb s jobb jövőt a hazának.

Ássátok hát ki lantját Tírteusnak,

s én fönt a szabadban, a nap ragyogó özönében,

addig röpülök, míg el nem érem

a Funfria égbeszökő, fenyves csúcsát, s ott

a zord sziklák között oly dalra gyujtok,

amely harsogva száll, kering a hegyekben,

s fölverve a szép Kasztília rétjeit újra

a harc s diadal szépségét hirdeti fennen.

 

Ó, háború! Iszonyú név! S mégse gyász ma!

Egyetlen szent menedék és pajzs a kegyetlen

Attila galád dühe ellen,

aki rázúdult a nyugatra, s a földig alázta.

Harc, háború, spanyolok! Lássátok, amint a

Bétisben Ferdinánd felséges alakja

felemelkedik bőszülten, a hű Granadában

pihenő hős Gonzalo sírjára mutatva;

Cidet lássátok, amint megcsillan a kard a

kezében, s fönt a magas Pireneusokban

Jiména fiát elevenként,

amint fegyvert fog, mert szíve újra dobban.

Nézzétek e sok föltámadt hőst, idegen fényt,

amint torz ívben összefonódnak az égen,

s lehükkel hősi vitézséget fakasztva,

mit eddig a hűvös sír őrzött, de ma mégis

rekedt hangon harsogják: „Mind föl a harcra!"

Mi ez? Közönyös szemmel néznétek a vészt itt,

vagy azt, hogy e honban elpusztulnak a rétek,

amelyek az ellent már oly régen igézik,

holott örökül kaptátok, s mind a tiétek?

Ébredj, hősök fajtája, a pillanat itt van,

hogy a győzelmet kivívd, s te rohanj elébe,

dicső nevetek harsogja túl a miénket,

s tettünk ragyogja túl a tiétek fénye.

A nagy diadal napján

erős kezetekkel szent oltárt kívántok

emelni e honnak, s nem hiába!

Esküdjetek meg mind a hazára:

„Inkább a halál, mint tűrni a zsarnoki jármot!"

 

Igen, esküszöm én is, tisztelendő árnyak,

esküt rebegek, s úgy érzem e ritka percben,

hogy megnövök. Adjatok lándzsát a kezembe,

tegyetek fényes sisakot rám, s fékeveszetten

repüljünk harcba, vad bosszút lihegve,

s fusson, ki nem remél, ha gyáva, ha gyenge,

és rejtse a porba fejét, aki visszaretten...