Rojas, Gonzalo: Carbón

Veo un río veloz brillar como un cuchillo, partir
mi Lebu en dos mitades de fragancia, lo escucho,
lo huelo, lo acaricio, lo recorro en un beso de niño como entonces,
cuando el viento y la lluvia me mecían, lo siento
como una arteria más entre mis sienes y mi almohada.

Es él. Está lloviendo.
Es él. Mi padre viene mojado. Es un olor
a caballo mojado. Es Juan Antonio
Rojas sobre un caballo atravesando un río.
No hay novedad. La noche torrencial se derrumba
como mina inundada, y un rayo la estremece.

Madre, ya va a llegar: abramos el portón,
dame esa luz, yo quiero recibirlo
antes que mis hermanos. Déjame que le lleve un buen vaso de vino
para que se reponga, y me estreche en un beso,
y me clave las púas de su barba.

Ahí viene el hombre, ahí viene
embarrado, enrabiado contra la desventura, furioso
contra la explotación, muerto de hambre, allí viene
debajo de su poncho de Castilla.

Ah, minero inmortal, ésta es tu casa
de roble, que tú mismo construiste. Adelante:
te he venido a esperar, yo soy el séptimo
de tus hijos. No importa
que hayan pasado tantas estrellas por el cielo de estos años,
que hayamos enterrado a tu mujer en un terrible agosto,
porque tú y ella estáis multiplicados. No
importa que la noche nos haya sido negra
por igual a los dos.
                            – Pasa, no estés ahí
mirándome, sin verme, debajo de la lluvia.

Látok egy kis folyót csillogni, mint a kést, kettészeli
Lebúmat az illatok két partja közt, hallgatom csak,
cirógatom, szimatolom, csókjaimmal borítom el, mint hajdan,
midőn a szél s a zápor borzongatott, s úgy érzem,
mint új verőeret halántékom s a vánkosom közt.

Ő az. Zuhog a zápor.
Ő az. Apám jön ott, bőrig ázva. Szagát is
érzem a csatakos lónak. Juan Antonio
Rojas jön, épp lovával gázol a kis folyón át.
Mint hajdan. Úgy szakad le a sűrű zápor éje,
mint bánya-áradás, és villám reszketteti.

Anyám, fogadjuk őt: tárjuk ki a kaput,
add azt a gyertyát: én megyek eléje,
bátyáim megelőzve. És hadd vigyek neki bort egy tele pohárral,
hogy teste felüdüljön, hogy karjába szorítson,
hogy borostája csiklandozza arcom.

Itt jön a férfi, itt jön
sárosan és dühöngve a balsorsra, átkozódva
a kizsákmányolókra, farkas-éhesen, itt jön
kasztiliai poncsóba takarva.

Ó halhatatlan bányász, lásd itt a te
tölgyfa házad, mit magad építettél. Íme lépj be:
eléd jöttem, rád vártam, fiaid közt
a hetedik. Mit se számít,
hogy emez évek egén annyi csillag vonult át,
hogy egy iszonytató augusztusban anyánkat a földnek adtuk,
mert te és ő ím sokszorozva éltek. Semmit
nem számít, hogy az éj olyan nagyon sötét volt
neked is, nekem is.
                          – Lépj be, ne állj itt
nézve s nem látva engem, a szakadó esőben.