Romances : Romance del gran llanto que don Gonzalo Gustios hizo alá en Córdoba
Romance del gran llanto que don Gonzalo Gustios hizo alá en Córdoba (Spanish)Pártese el moro Alicante víspera de San Cebrián; ocho cabezas llevaba, todas de hombres de alta sangre. Sábelo el rey Almanzor, a recebírselo sale; aunque perdió muchos moros piensa en esto bien ganar. Mandara hacer un tablado para mejor los mirar; mandó traer un cristiano que estaba en captividad, como ante sí lo trujeron empezóle de hablar: díjole: -Gonzalo Gustos, mira quien conocerás; que lidiaron mis poderes en el campo de Almenar, sacaron ocho cabezas, todas son de gran linaje. Respondió Gonzalo Gustos: —Presto os diré la verdad. Y limpiándoles la sangre asaz se fuera a turbar; dijo llorando agramente: —¡Conózcolas por mi mal! La una es de mi carillo; las otras me duelen más, de los Infantes de Lara son, mis hijos naturales. Así razona con ellas como si vivos hablasen: —¡Sálveos Dios, Nuño Salido, el mi compadre leal!, ¿adónde son los mis hijos que yo os quise encomendar? Mas perdonadme, compadre, no he por qué os demandar, muerto sois como buen ayo, como hombre muy de fiar. Tomara otra cabeza del hijo mayor de edad: —¡Oh hijo Diego González, hombre de muy gran bondad, del conde Garci Fernández alférez el principal, a vos amaba yo mucho, que me habíades de heredar. Alimpiándola con lágrimas volviérala a su lugar. Y toma la del segundo, don Martín que se llamaba: —¡Dios os perdone, el mi hijo, hijo que mucho preciaba; jugador de tablas erais el mejor de toda España; mesurado caballero, muy bien hablabais en plaza! Y dejándola llorando la del tercero tomaba: —¡Hijo don Suero González, todo el mundo os estimaba; el rey os tuviera en mucho, sólo para la su caza! ¡Ruy Velázquez, vuestro tío, malas bodas os depara; a vos os llevó a la muerte, a mí en cautivo dejaba! Y tomando la del cuarto lasamente la miraba: —¡Oh, hijo Fernán González, (nombre del mejor de España, del buen conde de Castilla, aquel que vos baptizara), matador de oso y de puerco, amigo de gran compaña; nunca con gente de poco os vieran en alianza! Tomó la de Ruy González, al corazón la abrazaba: —¡Hijo mío, hijo mío, quién como vos se hallara; gran caballero esforzado, muy buen bracero a ventaja; vuestro tío Ruy Velázquez tristes bodas ordenara! Y tomando otra cabeza, los cabellos se mesaba: —¡Oh, hijo Gustios González, habíades buenas mañas, no dijérades mentira, ni por oro ni por plata, animoso, buen guerrero, muy gran heridor de espada, que a quien dábades de lleno tullido o muerto quedaba! Tomando la del menor el dolor se le doblaba: -¡Hijo Gonzalo González, los ojos de doña Sancha! ¡Qué nuevas irán a ella que a vos más que a todos ama! ¡Tan apuesto de persona, decidor bueno entre damas, repartidor en su haber, aventajado en la lanza! ¡Mejor fuera la mi muerte que ver tan triste jornada! Al duelo que el viejo hace, toda Córdoba lloraba. El rey Almanzor, cuidoso, consigo se lo llevaba y mandaba a una morica lo sirviese muy de gana. Esta le torna en prisiones y con amor le curaba; hermana era del rey, doncella moza y lozana; con ésta Gonzalo Gustios vino a perder la su saña, que de ella le nació un hijo que a los hermanos vengara.
|
Románc arról, hogyan siratta fiait Córdobában don Gonzalo Gustios (Hungarian)Indul a mór Alicante Szent Ciprián ünnepén, nyolc levágott fej van nála, mindegyik nemesi vér. Almanzor király fogadja, fogadja, hogy odaér, bár sok mór harcost veszített, örvendezik a vezér. Palánkra szögezi őket a várkapu szélinél, egy fogoly keresztényért küld, hátha ráismer szegény, amikor elébe hozzák, a vén rabhoz így beszél: - Gonzalo Gustios, nézd meg, nézd meg, ki e nyolc személy, kiket mórjaim levágtak Almenárnak mezején, nyolc fej vagyon itt kitűzve, mindegyik nemesi vér. - Gonzalo Gustios így szólt: - Igazat felelek én. - Vértől megtisztítja őket, rettenet ül a szemén, keserű könnyeket hullat: - Jaj nekem, jaj én szegény! egyik mintha magam volnék, szemem rájuk nézni fél, hét infáns, kit külde Lára, hét fiacskám, egy se él. - Szól hozzájuk, mintha bennük élőn lüktetne a vér: - Istenem, Nuño Salido, szívem társa, drága vén, gyerekeim hová lettek, sorsuk kezedbe tevém? Én komám, dehogyis bántlak, Almenárnak mezején, jó nevelő, velük haltál, végveszélyben hű segély. - Fejét legnagyobb fiának kezébe veszi a vén: - Fiam, Diego González, csupa jóság és erény, Garci Fernándeznél zászlós, mind dárdaél, vaskemény, mindent örököltél volna tőlem, ami csak enyém. - Könnyáztatva teszi vissza, tisztán pihenjen helyén. Fejét veszi másodiknak, don Martínnak hívták élve: - Jaj fiacskám, én fiacskám, miért száll lelked az Égbe, kockavetésben legelső, Spanyolhon legjobb vitéze, szerény, de ügyesen szóló, ki mindenkit megigézel - Aztán harmadik fiának fejét veszi a kezébe: - Fiam, Suero González, valál e világ reménye, M a legszebb vadat vitted mindig királyunk elébe! Gonosz bátyád, Ruy Velázquez, hamis nászra, rút veszélyre, téged a halálba, engem lökött tömlöc fenekére! - Nyúlván a negyedik fejhez búsan néz lehunyt szemére: - Oh, fiam, Fernán González (hallgattál gyönyörű névre, Kasztília grófja adta keresztatyaságot kérve), vadkan, medve megölője, kit száz dalia kisére, nem mentél alantas néppel soha utcára, se térre! - Ruy González fejét fogja, teszi, hol ver szíve vére: - Én fiacskám, én fiacskám, senki se múlt felül téged, mily lovag, dárdát hajító egyenest a magas égnek, gonosz bátyád Ruy Velázquez nászával tört rád a végzet. - Veszi fejét hatodiknak, mellét verve, haját tépve: - Fiam, Gustios González, mily nagy vala ügyességed, hazugságon sose fogtak, ezüst, arany nem igézett, jó harcos, csatában bátor, örökké emleget téged, aki szablyád megismerte, bénán maradt, vagy elvérzett. - Veszi fejét legkisebbnek, szívébe kettős kín tépett: - Fiam, Gonzalo González, doña Sancha szemefénye! Úgy szeretett, ahogy senkit, te voltál szíve reménye! Asszonyok közt mily enyelgő, termetre mily nyalka, délceg, mindenét másoknak osztó, jó dárdáid célba értek. Fájva fáj e szörnyű látvány, inkább haltam volna én meg! - Az öreg nagy gyászát látván vele sírt Córdoba népe. Almanzor, a király akkor vigyázott a megtört vénre, egy mór lánykát külde néki, hogy enyhüljön szenvedése. Ez szelíden rabul ejti, csókja balzsam mély sebére, üde, szép lány, víg beszédű, Almanzor király testvére, Gonzalo Gustios kínja ővele csillapult végre, bosszút állni fiat nemzett, ki hallgat Mudarra névre.
|