Saavedra, Angel de: El faro de Malta

Envuelve al mundo extenso triste noche,
Ronco huracán y borrascosas nubes
Confunden y tinieblas impalpables
El cielo, el mar, la tierra:
 
Y tú invisible te alzas, en tu frente
Ostentando de fuego una corona,
Cual rey del caos, que refleja y arde
Con luz de paz y vida.
 
En vano renco el mar alza sus montes
Y revienta a tus pies, do rebramante,
Creciendo en blanca espuma, esconde y borra
El abrigo del puerto:
 
Tú, con lengua de fuego, aquí está, dices.
Sin voz hablando al tímido piloto,
Que como a numen bienhechor te adora,
Y en ti los ojos clava.
 
Tiende apacible noche el manto rico,
Que céfiro amoroso desenrolla,
Recamado de estrellas y luceros,
Por él rueda la luna;
 
Y entonces tú, de niebla vaporosa
Vestido, dejas ver en formas vagas
Tu cuerpo colosal, y tu diadema
Arde al par de los astros.
 
Duerme tranquilo el mar, pérfido esconde
Rocas aleves, áridos escollos:
Falso señuelo son, lejanas cumbres
Engañan a las naves.
 
Mas tú, cuyo esplendor todo lo ofusca,
Tú, cuya imnoble posición indica
El trono de un monarca, eres su norte,
Les adviertes su engaño.
 
Así de la razón arde la antorcha,
En medio del furor de las pasiones
O de aleves halagos de fortuna,
A los ojos del alma.
 
Desque refugio de la airada suerte
En esta escasa tierra que presides,
Y grato albergue el cielo bondadoso
Me concedió propicio;
 
Ni una vez sólo a mis pesares busco
Dulce olvido del sueño entre los brazos
Sin saludarte, y sin tornar los ojos
A tu espléndida frente.
 
¡Cuantos, ay, desde el seno de los mares
Al par los tornarán!... tras larga ausencia
Unos, que vuelven a su patria amada,
A sus hijos y esposa.
 
Otros, prófugos, pobres, perseguidos,
Que asilo buscan, cual busqué, lejano,
Y a quienes que lo hallaron tu luz dice,
Hospitalaria estrella.
 
Arde, y sirve de norte a los bajeles,
Que de mi patria, aunque de tarde en tarde,
Me traen nuevas amargas y renglones
Con lágrimas escritos.
 
Cuando la vez primera deslumbraste
Mis afligidos ojos, ¡cuál mi pecho,
Destrozado y hundido en amargura
Palpitó venturoso!
 
Del Lacio moribundo las riberas
Huyendo inhospitables, contrastado
Del viento y mar entre ásperos bajíos
Vi tu lumbre divina:
 
Viéronla cerno yo los marineros,
Y, olvidando los votos y plegarias
Que en las sordas tinieblas se perdían,
¡¡Malta!! ¡¡Malta!! gritaron:
 
Y fuiste a nuestros ojos la aureola
Que orna la frente de la santa imagen
En quien busca afanoso peregrino
La salud y el consuelo.
 
Jamás te olvidaré, jamás... Tan sólo
Trocara tu esplendor, sin olvidarlo,
Rey de la noche, y de tu excelsa cumbre
La benéfica llama.
 
Por la llama y los fúlgidos destellos
Que lanza, reflejando al sol naciente,
El arcángel dorado que corona
De Córdoba la torre.

A külvilágot méla éj borítja,
Az eg, a föld, a tenger egybevesznek
Szilaj szelek, viharzó fellegek közt
A mérhetetlen ködben.
 
Láthatlan állsz te is, de homlokodra
Tűzöd vakító, fényes koronádat;
Káosz királya visszatükröződik
Fényedben élet, béke.
 
Hullámhegyet hiába hajt a tenger:
Szétfreccsen lábaidnál s hogyha zúgva,
Fehér tajtékba szökve, zárja, rejti
A kikötőt előlünk:
 
Tűznyelvvel egyre intesz: erre jertek,
Szótlan beszélsz a félénk tengerészhez,
Ki jótevő szellemként tisztel téged
S szemét reád mereszti.
 
A békés éj dús köntösét kibontja,
Az enyhe szellő szétteríti lágyan;
A csillagok sugára rajt a hímzés,
A holdkorong meg érem:
 
Bizonytalan homályban most dereng fel
Ködökbe öltözött, hatalmas tested,
És tündöklő fejéked csillagokkal
Versengve szórja fényét.
 
A tenger nyugszik békén, ámde csalfán
Sziklákat rejteget, veszélyes zátonyt,
Hamis jelként hamar tévútra vonzzák
Hajónk a messze csúcsok.
 
De éjbe vesztve mindent, felragyogsz te,
Királyi trónként hintve szerte fényed
Méltatlan helyzetedben, s mint iránytű,
Jelt adsz a tévelygőknek.
 
Az értelem fáklyája így ragyog fel
A szenvedélyek bősz tusája közben
Vagy ha velünk a hízelgő szerencse
Csalfán, áltatva játszik.
 
Mióta szűk hazádban, melyben őrt állsz,
Jóságos irgalmában menedéket
És kellemes tanyát adott az égbolt
Nekem sorsüldözöttnek,
 
Sosem kerestem még édes felejtést
Nehéz gondok között az álom karján,
Hogy ne köszöntselek s szemem ne vessem
Tündöklő homlokodra.
 
Ö, hány szem nézne rád ily üdvözülten
A tengeren!... Kik hosszú vándorlásuk
Után kedves honukba visszatérnek,
Asszonyhoz, gyermekekhez;
 
Mások meg szökve, árván, üldözötten,
Kik, mint magam, tanyát keresnek távol
S kiket fényed köszönt, ha rádtalálnak,
Te vendéglátó csillag!
 
Ragyogj, mutass irányt minden hajónak;
Szülőhazámból érjen néha-néha
Hozzám a hír, ha rossz is s ha a pár sort
Könnyek között is írták.
 
Aznap, hogy első ízben tűnt a fényed
Gyötrött szemembe, bár ízekre tépte,           
Széttörte bánatom, milyen repesve
Dobbant fel szívem akkor!
 
Elhagyva a haldokló Láciumnak
Barátiatlan völgyét, künn a tenger
És szél sodrában, vészes zátonyok közt
Megláttam égi fényed,
 
És nemcsak én: látták a tengerészek
S feledve káromlásuk és imájuk,
Mely elveszett a tompa éjszakában,
Ujjongtak: Málta! Málta!
 
Szemünk előtt ragyogtál, mint a dicsfény,
Mely díszül omlik szentek homlokára,
S felé üdvöt, vigasztalást keresve
Tart a letört zarándok.
 
El nem feledlek téged... éj királya,
S jótékony fényét fenkölt oszlopodnak,
Sosem felejtett, áldott tündöklésed
Mással fel nem cserélem:
 
Csupán a szikráért, mit, visszaverve
A felkelő napot, vakítva szór szét
Az arkangyal, ki színaranyban áll őrt
Fenn Cordobának tornyán.