Saavedra, Angel de: Sevilla (részlet) (Sevilla (detalle) in Hungarian)
|
Sevilla (detalle) (Spanish)A la capital risueña de la andaluza comarca, que Hércules fundó de Betis sobre las fecundas aguas,
la que cercó Julio César de muros y torres altas, la que ganó San Fernando con Garci-Pérez de Vargas;
a la opulenta Sevilla, la del encantado alcázar, la del magnífico templo, la de la torre gallarda,
emporio de la riqueza, de claros ingenios patria, y que en los brazos dormía de la paz en la abundancia,
llega de cálido polvo, dejando en pos nube blanca, que los caños de Carmona a la vista borra y tapa,
un anhelante correo en una sudosa jaca, cuyo ijar la espuela rompe, y a quien da un látigo alas.
El rostro como de azufre, los ojos como de brasa, demuestran que es mensajero de peligros y desgracias.
En corto momento esparce nuevas de tal importancia, vértigo tan repentino, y tan mágicas palabras,
que la ciudad toda altera, que la ciudad toda alarma, y la dormida laguna en mar borrascoso cambia.
Súbito clamor confunde las antes tranquilas auras, y agitado el pueblo inmenso hierve en las calles y plazas.
Plebeyos, nobles y grandes, canónigos, hombres de armas, frailes, doctores, artistas, traficantes y garnachas,
solo un cuerpo humano forman donde solo vive un alma, que un solo afán precipita, y que un solo grito lanza.
No hay ya opuestos intereses, no hay ya clases encontradas, no hay ya distintos deseos, no hay ya opiniones contrarias,
ni más pasión que la ira, ni más amor que la patria, ni más anhelo que guerra, ni más grito que «¡Venganza!»
Palacios, talleres, templos, conventos, humildes casas, academias, tribunales, lonjas, oficinas, aulas,
tórnanse en cuartel inmenso, donde solo crujen armas, solo retumban tambores, solo se alistan escuadras.
Plumas, estevas, ciriales, pesos, báculos y varas, y hasta abanicos y agujas se convierten en espadas.
En guerra y muerte terminan de los templos las plegarias, terminan en guerra y muerte los procesos y contratas.
En guerra y muerte concluyen de amor las dulces palabras, y desde el sabio discurso hasta las vulgares charlas.
«¡Vamos a matar franceses!», prorrumpe con fiera audacia turba de inocentes niños, que hace fusiles de caña.
«¡Vamos a matar franceses!», dice el anciano, que arrastra, del báculo con la ayuda, de un siglo entero la carga.
«¡Vamos a matar franceses!», grita el joven, que la espalda del potro indómito oprime, blandiendo una antigua lanza.
De la gran ciudad cabeza, la gigantesca Giralda, con lengua de eterno bronce, cuya voz seis leguas anda,
al huracán ensordece, sobrepuja a las borrascas, conmueve la baja tierra y el firmamento traspasa,
guerra, pregonando al mundo, a guerra convoca y llama a toda la Andalucía, a toda la extensa España.
Y ciñe la erguida frente, al llegar la noche opaca, de una corona de hogueras, que viento y lluvias no apagan:
bandera del fuego santo que se ha encendido a sus plantas, cráter del volcán tremendo, que en la gran Sevilla estalla.
|
Sevilla (részlet) (Hungarian)Andalúzia tartomány fővárosába, mit Herkules rakott Betis dús vize fölé a tájba,
majd Julius Caesar óvott, falak, tornyok mögé zárta; nyert Garci-Pérez de Vargas Szent Ferdinánddal csatázva,
a pompázó kastélyokkal elvarázsolt Sevillába, hol gyönyörű templomoknak fut az égre délceg ága,
a temérdek kincset óvó, fényes szellemek honába, melynek békesség és bőség védő karján szunnyad álma,
jön, forró porral borítva, ködfelhőt rugtatva hátra, mely sűrüdő fátylat sző a carmonai csatornákra,
nyargal egy futár az úton izzadó kancán, zihálva, sarkantyú a ló szügyén, és száll az ostor, mint a szárnya.
Ég a hírnök szeme, lángol, kénszínű az arca, sárga, rajta van a sorscsapások vészre intő zordon árnya.
Pillanat, s oly fontos hírt fog szerte-szét kürtölni szája, oly hirtelen szédülettel rettennek meg hallatára,
hogy a bűvös szavak híre az egész várost bejárja, s lesz az alvó lagunából viharos, vad tenger árja;
és a néma levegőt úgy fölkavarja majd a lárma, zsivajogva forr a város terek, utcák zeg-zugába.
Polgárok, nemesség, grandok, kanonok, lovag, barát, a kereskedő, színész, orvos, a jog taláros bírája,
mind egy testté olvad össze, melyből egy lélek szavára egyetlen vágy láza tombol, egy kiáltás tör világra.
Megszűnt már a szembenálló osztályok meddő vitája, eggyé lett a széthúzó dac, összeforrt egyféle vágyba,
nincs más érzés, csak haragvó, csak a hon a szívek álma, csak a háborúra szomjas, csak a vérbosszút kívánja.
Iskola, palota, klastrom, műhely, polgárok lakása, akadémia, bíróság, bolt, hivatal, Istenháza,
mind megannyi fegyverekkel csattogó komor kaszárnya, hol dübörgő dob pereg csak, új csapat gyűl egyre-másra.
Ekeszarv, toll, gyertyatartó, sulykolófa, bot s a pálca, legyező, de még a tű is kard gyanánt sujtolna, vágna.
Háborút, halált rebesget templomos hívők imája, háborút és halált írnak traktus és pör zárszavába,
háborút, halált mond végül a szerelmes vallomása, a bölcs szónokok beszéde, csevegők víg társasága.
Fel! Pusztítsd a franciákat! A bátrak vad jelszavára az ártatlan gyermek-nép is nádból puskát fabrikálna.
Fel! Pusztítsd a franciákat! - szól az agg, ki bottal járva vonszolódik már, és száz év terhét hordja görbe válla.
Fel! Pusztítsd a franciákat! Az ifjú is ezt kiáltja. míg szeszélyes lóra pattan, jobb kezébe régi lándzsa.
A nagy város feje, torka. a gigantikus Giralda, örök bronznyelvével, melynek hat mérföldig csapkod árja,
fergeteget siketítve, az orkánt túlordibálva, megindítva lenn a földet, fenn a kék eget bejárva,
háborút kiált világgá, - háborúba hív, csatába, egész Andalúziát és nagy Spanyolhont harcba várja.
És midőn az éj közelget, zúghat szél, eső, hiába, fölemelt, zord homlokát ő máglyatűzzel koronázza:
a szent tűz rőt zászlajával, mely a földön gyullad lángra, mint okádó szörnyű kráter robban rá nagy Sevillára.
|
