This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Salinas, Pedro: Civitas Dei (Civitas Dei in Hungarian)

Portre of Salinas, Pedro

Civitas Dei (Spanish)

No hay nadie, allí, que mire; están los ojos 

a sueldo, en oficinas.

 

Vacío abajo corren ascensores, 

corren vacío arriba,

 

transportan a fantasmas impacientes: 

la nada tiene prisa.

 

Si se aprieta un botón se aclara el mundo, 

la duda se disipa.

 

Instantánea es la aurora; ya no pierde 

en fiestas nacarinas

 

en rosas, en albores, en celajes, 

el tiempo que perdía.

 

Aquel aire infinito lo han contado; 

números se respiran.

 

El tiempo ya no es tiempo, el tiempo es oro, 

florecen compañías

 

para vender a plazos los veranos, 

las horas y los días.

 

Luchan las cantidades con los pájaros, 

los nombres con las cifras:

 

trescientos, mil, seiscientos, veinticuatro, 

Julieta. Laura, Elisa.

 

Lo exacto triunfa de lo incalculable, 

las palabras vencidas

 

se van al camposanto y en las lápidas 

esperan elegías.

 

¡Clarísimo el futuro, ya aritmético 

mañana sin neblinas!

 

Expulsan el azar y sus misterios 

astrales estadísticas.

 

Lo que el sueño no dio lo hará el cálculo;

unos novios perfilan

 

presupuestos en tardes otoñales: 

el coste de su dicha.

 

Sin alas, silenciosas por los aires, 

van aves ligerísimas,

 

eléctricas bandadas agoreras, 

cantoras de noticias,

 

que desdeñan las frondas verdecientes 

y en las radios anidan.

 

A su paso se mueren -ya no vuelven-

oscuras golondrinas.

 

Dos amantes se matan por un hilo

-ruptura a dos mil millas-;

 

sin que pueda salvarle una mirada 

un amor agoniza,

 

y hundiéndose el teléfono en el pecho 

la enamorada expira.

 

Los maniquíes su lección ofrecen, 

moral desde víctimas:

 

ni sufrir ni gozar, ni bien ni mal,

perfección de la línea.

 

Para ser tan felices las doncellas 

poco a poco se quitan

 

viejos estorbos, vagos corazones 

que apenas si latían.

 

Hay en las calles bocas que conducen

a cuevas oscurísimas:

 

allí no sufre nadie; sombras bellas

gráciles se deslizan,

 

sin carne en que el dolor pueda dolerles,

de sonrisa a sonrisa.

 

Entre besos y escenas de colores

corriendo va la intriga.

 

Acaba en un jardín, al fondo rosas

de trapo sin espinas.

 

Se descubren las gentes asombradas

su sueño: es la película,

 

vivir en un edén de cartón piedra,

ser criaturas lisas.

 

Hermosura posible entre tinieblas

con las luces se esquiva.

 

La yerba de los cines está llena

de esperanzas marchitas.

 

Hay en los bares manos que se afanan

buscando la alegría,

 

y prenden por el talle a sus parejas,

o a copas cristalinas.

 

Mezclado azul con rojo, verde y blanco,

fáciles alquimistas

 

ofrecen breves dosis de retorno

a ilusiones perdidas.

 

Lo que la orquesta toca y ellos bailan,

son todo tentativas

 

de salir sin salir del embolismo

que no tiene salida.

 

Mueve un ventilador aspas furiosas

y deshoja una Biblia.

 

Por el aire revuelan gemebundas

voces apocalípticas,

 

y rozan a las frentes pecadoras

alas de profecías.

 

La mejor bailarina, Magdalena,

se pone de rodillas.

 

Corren las ambulancias, con heridos

de muerte sin heridas.

 

En Wall Street banqueros puritanos

las escrituras firman

 

para comprar al río los reflejos

del cielo que está arriba.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://foro.elaleph.com/viewtopic.php?p=317833

Civitas Dei (Hungarian)

Szemünket hivatalok bérbevették;

nincs hát, ki nézzen, ember.

 

Üresen szállnak lefelé a liftek,

és éppoly üresen fel.

 

Bennünk megannyi izgága kísértet:

sürgős a semmi dolga.

 

Fény lesz, a kétely eloszlik, csak nyomd rá

az ujjadat egy gombra.

 

A hajnal gyors; már semmit sem fecsérel

füzéres ünnepekre,

 

felhőkre, rózsapírra, mikre hajdan

idejét vesztegette.

 

Megmérve már a légnek végtelenje;

tüdőnket számok járják.

 

Az idő sem idő, mióta trösztök

kezében arannyá vált:

 

az édes nyarat is részletre adják,

részletre minden percet.

 

Mértékek madarakkal és a számok

nevekkel verekesznek:

 

hatszáz, huszonnégy, kétezer, kilencszáz,

Juliska, Elza, Laura.

 

Úr lesz a sejthetetlenen az egzakt,

a temetőbe tartva

 

derűt a szavak ott várnak csak egyre,

kövén a síri boltnak.

 

Fénylik a jövő aritmetikája,

a köd nélküli holnap!

 

A véletlen csillag-statisztikák közt

titkostól tovahessen.

 

Fukar az álom - de nem számvetésed!

Párok az őszi estben

 

költségeiken kotlanak csak egyre:

gyönyörük kiadásán.

 

Új madárraj repül fönn, s könnyedebben,

mint akármely madárszárny,

 

a mindentudás villamos csapatja,

új híreink hozója,

 

mely fészket rak - nem ám a sűrü lombba,

inkább a rádióba.

 

Amerre száll, az éjfekete fecskék

lehullnak mindörökre.

 

Két lény szakít kétezer mérföld hosszú

dróton át, öldökölve;

 

egy szerelem halódik, nincs segítség,

minden halasztás meddő,

 

a telefonkagylót keblébe döfve

meghal a szerelmes nő.

 

Erkölcsből néked manökenek adnak

leckét a kirakatban:

 

nincs kín, se kéj, se jó, se rossz, se semmi,

csak eszményi vonal van.

 

E boldogságot elérni a hölgyek

apránkint levetkőzik

 

vén gátlásaik, s aláhull lepelként

az alig lüktető szív.

 

Az utcán kapuk várnak, hol belépve

sötét odúkba jutsz el:

 

nem szenved senki ott: széptestű árnyak

osonnak lenge keccsel

 

és testetlenül - így mi fájna nékik? -

mosolyról új mosolyra.

 

Lohol, s a csókos zajló tarkaságot

a cselekmény befonja,

 

majd tövistelen rongy-rózsák előtt egy

kerti lugasba hull le.

 

Ámuló nézők leplezik le álmuk,

pereg az álmok filmje:

 

itt sírna vagy és könnyű, hisz körülfog

a kövült karton-éden;

 

aztán a szépség, mit a homály ígért,

messzire száll a fényben.

 

Messzire száll - és elhervadt reménnyel

teli a mozipadlat.

 

Kezek a lokálokban serénykedve

kis vígságért matatnak,

 

ez párját szorongatja, ott a másik

inkábba metszett kristályt.

 

Fehér vegyül a zöldbe, kék vörösbe,

könnyűcske alkimisták

 

a vesztett ábrándokhoz visszatérést

kis adagokba mérnek.

 

A tánczene s a tánc, mit arra járnak,

megannyi torz kísérlet:

 

a zsákutcából, honnan nincs kiútjuk,

kijutni - bent maradva.

 

Bibliát szaggat a szellőztetőgép

lapátoló haragja.

 

A levegőben az apokalipszis

nyöszörgő hangja repked;

 

a vétkes homlokokra jóslatoknak

szárnyai telepednek.

 

A legjobb ballerina, Magdaléna

bűnbánón térdreroskad.

 

Mentőautókon halálosan sérült,

de sebtelen halottak.

 

Szerződést ír a Wall Street puritánja,

hogy végre megvehesse

 

visszfényeit a folyamtól az égnek.

mely fönn van, messze, messze.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap