Silva, José Asunción: Vejeces

Las cosas viejas, tristes, desteñidas,
sin voz y sin color, saben secretos
de las épocas muertas, de las vidas
que ya nadie conserva en la memoria,
y a veces a los hombres, cuando inquietos
las miran y las palpan, con extrañas
voces de agonizante dicen, paso,
casi al oído, alguna rara historia
que tiene oscuridad de telarañas,
són de laúd, y suavidad de raso.

¡Colores de anticuada miniatura,
hoy, de algún mueble en el cajón, dormida;
cincelado puñal; carta borrosa,
tabla en que se deshace la pintura
por el tiempo y el polvo ennegrecida;
histórico blasón, donde se pierde
la divisa latina, presuntuosa,
medio borrada por el liquen verde;
misales de las viejas sacristías;
de otros siglos fantásticos espejos
que en el azogue de las lunas frías
guardáis de lo pasado los reflejos;
arca, en un tiempo de ducados llena,
crucifijo que tanto moribundo,
humedeció con lágrimas de pena
y besó con amor grave y profundo;
negro sillón de Córdoba; alacena
que guardaba un tesoro peregrino
y donde anida la polilla sola;
sortija que adornaste el dedo fino
de algún hidalgo de espadín y gola;
mayúsculas del viejo pergamino;
batista tenue que a vainilla hueles;
seda que te deshaces en la trama
confusa de los ricos brocateles;
arpa olvidada que al sonar, te quejas;
barrotes que formáis un monograma
incomprensible en las antiguas rejas,
el vulgo os huye, el soñador os ama
y en vuestra muda sociedad reclama
las confidencias de las cosas viejas!

El pasado perfuma los ensueños
con esencias fantásticas y añejas
y nos lleva a lugares halagüeños
en épocas distantes y mejores,
por eso a los poetas soñadores,
les son dulces, gratísimas y caras,
las crónicas, historias y consejas,
las formas, los estilos, los colores
las sugestiones místicas y raras
y los perfumes de las cosas viejas!

A vén dolgok szomorúak, kopottak,
titkot tudnak hallgatagon s fakón,
tanúi holt életeknek s koroknak,
melyek nem élnek az emlékezetben;
haldokló hangon, nyugtalanitón
nyögnek, ha végigtapogatjuk őket
borzongva és a fülünkbe lehelnek
egy különös históriát, amelyben
minden szót pókhálók sötétje tölt meg
s lantok pengése, lágy fekete selymek.

Elszíntelenedett miniatúra
egy bútor sötét fiókjába rakva;
rozsdapettyes tőr, megsárgult levélke;
kopott festésű tábla, ósdi-durva,
mert marja az idő poros haragja;
kevély és gőgös történelmi jelvény,
melyen a smaragd rozsda fém-penésze
a latin feliratot eltakarja;
hajdanvolt sekrestyék ó-misekönyve;
fantasztikus tükrei tűnt koroknak,
melyeknek hűvös higanyába törve
elmúlt idők árnyképei borongnak;
cifra láda, dukátokkal becses vén
kereszt, kit sok haldokló nedvesített
kínos könnyel, csókká izzítva nyelvén
súlyos és mély szeretetét a szívnek;
vén karszék Córdobából; faliszekrény,
hol kincset őrzött valamely zarándok
s hol most csupán molyokat rejt az ajtó;
gyűrű, melyet finom ujjára rávont
egy tűkardos és nyakfodros hidalgó;
iniciálék, pergamenten állók;
vanília-szagú, finom batisztok;
selymek, gazdag brokát-szövésűek, kik
foszló, lágy szövedékként szertenyíltok;
hárfán a húr, mely pengi még siralmát;
érthetetlen monogrammokat antik
ablakrácson formáló vasrudacskák;
kincsei nem sokaknak – álmodóknak,
kik veletek szívesen rostokolnak
s vallomástokat hallani akarják!

Fantasztikus, ódon s fanyar ízével
az illatos múlt ábrándunk megáldja
és elröpít hízelgő messzeségben
rejlő helyekre, tűnt és jobb korokba;
tűnődő költő ezért tartja sokra,
azért oly édes és kedves szívének
krónika, história, monda; drága
neki finom szín, stílus, tiszta forma,
a misztikus és furcsa sejdülések
s az ódon holmik tompa illat-árja.