Storni, Alfonsina: Fájdalom (Dolor in Hungarian)

Quisiera esta tarde divina de octubre

Pasear por la orilla lejana del mar;

Oue la arena de oro, y las aguas verdes,

Y los cielos puros me vieran pasar.

Ser alta, soberbia, perfecta, quisiera,

Como una romana, para concordar

Con las grandes olas, y las rocas muertas

Y las anchas playas que ciñen el mar.

Con el paso lento, y los ojos fríos

Y la boca muda, dejarme llevar;

Ver cómo se rompen las olas azules

Contra los granitos y no parpadear

Ver cómo las aves rapaces se comen

Los peces pequeños y no despertar;

Pensar que pudieran las frágiles barcas

Hundirse en las aguas y no suspirar;

Ver que se adelanta, la garganta al aire,

El hombre más bello; no desear amar ...

Perder la mirada, distraídamente,

Perderla, y que nunca la vuelva a encontrar;

Y, figura erguida, entre cielo y playa,

Sentirme el olvido perenne del mar.

A távoli tengerparton szeretnék sétálni

ezen a pompás októberi délutánon;

hogy az aranyló homok s a tenger zöld vize,

amerre elmegyek, a tiszta ég lásson.

Bárcsak magas lennék, tökéletes és büszke,

mint egy római, hogy lényem eggyé váljon

az óriás hullámokkal, a halott sziklákkal

lent, a tengert ölelő széles parton.

Hideg tekintettel és lassú léptekkel

némán hagynám, hogy magával ragadjon;

nézném rezzenéstelen szemmel, miként

porladnak szét kék hullámok a gránitfalon;

nézném kábulatban a falánk madarakat,

hogyan lakmároznak az apró halakon;

és nem sóhajtanék a gondolattól, hogy

vízbe merülhetnek a törékeny hajók bármikor;

nézném a legszebb embert, nyitott ingében,

s nem vágynék szerelmet, mikor menni látom...

A messze távolba veszne révedt tekintetem,

soha többé meg ne leljem, mindig ott maradjon:

és ég és partok között felmagasló Alak,

érezzem, a tenger örök feledésébe burkolózom.

1925