Unamuno, Miguel de: Salamanca (Mi Salamanca in Hungarian)
Mi Salamanca (Spanish)Alto soto de torres que al ponerse tras las encinas que el celaje esmaltan dora a los rayos de su lumbre el padre Sol de Castilla;
bosque de piedras que arrancó la historia a las entrañas de la tierra madre, remanso de quietud, yo te bendigo, ¡mi Salamanca!
Miras a un lado, allende el Tormes lento, de las encinas el follaje pardo cual el follaje de tu piedra, inmoble, denso y perenne.
Y de otro lado, por la calva Armuña, ondea el trigo, cual tu piedra, de oro, y entre los surcos al morir la tarde duerme el sosiego.
Duerme el sosiego, la esperanza duerme de otras cosechas y otras dulces tardes, las horas al correr sobre la tierra dejan su rastro.
Al pie de tus sillares, Salamanca, de las cosechas del pensar tranquilo que año tras año maduró en tus aulas, duerme el recuerdo.
Duerme el recuerdo, la esperanza duerme y es tranquilo curso de tu vida como el crecer de las encinas, lento, lento y seguro.
De entre tus piedras seculares, tumba de remembranzas del ayer glorioso, de entre tus piedras recojió mi espíritu fe, paz y fuerza.
En este patio que se cierra al mundo y con ruinosa crestería borda limpio celaje, al pie de la fachada que de plateros
ostenta filigranas en la piedra, en este austero patio, cuando cede el vocerío estudiantil, susurra voz de recuerdos.
En silencio fray Luis quédase solo meditando de Job los infortunios, o paladeando en oración los dulces nombres de Cristo.
Nombres de paz y amor con que en la lucha buscó conforte, y arrogante luego a la brega volvióse amor cantando, paz y reposo.
La apacibilidad de tu vivienda gustó, andariego soñador, Cervantes, la voluntad le enhechizaste y quiso volver a verte.
Volver a verte en el reposo quieta, soñar contigo el sueño de la vida, soñar la vida que perdura siempre sin morir nunca.
Sueño de no morir es el que infundes a los que beben de tu dulce calma, sueño de no morir ese que dicen culto a la muerte.
En mi florezcan cual en ti, robustas, en flor perduradora las entrañas y en ellas talle con seguro toque visión del pueblo.
Levántense cual torres clamorosas mis pensamientos en robusta fábrica y asiéntese en mi patria para siempre la mi Quimera.
Pedernoso cual tú sea mi nombre de los tiempos la roña resistiendo, y por encima al tráfago del mundo resuene limpio.
Pregona eternidad tu alma de piedra y amor de vida en tu regazo arraiga, amor de vida eterna, y a su sombra amor de amores.
En tus callejas que del sol nos guardan y son cual surcos de tu campo urbano, en tus callejas duermen los amores más fugitivos.
Amores que nacieron como nace en los trigales amapola ardiente para morir antes de la hoz, dejando fruto de sueño.
El dejo amargo del Digesto hastioso junto a las rejas se enjugaron muchos, volviendo luego, corazón alegre, a nuevo estudio.
De doctos labios recibieron ciencia mas de otros labios palpitantes, frescos, bebieron del Amor, fuente sin fondo, sabiduría.
Luego en las tristes aulas del Estudio, frías y oscuras, en sus duros bancos, aquietaron sus pechos encendidos en sed de vida.
Como en los troncos vivos de los árboles de las aulas así en los muertos troncos grabó el Amor por manos juveniles su eterna empresa.
Sentencias no hallaréis del Triboniano, del Peripato no veréis doctrina, ni aforismos de Hipócrates sutiles, jugo de libros.
Allí Teresa, Soledad, Mercedes, Carmen, Olalla, Concha, Bianca o Pura, nombres que fueron miel para los labios, brasa en el pecho.
Así bajo los ojos la divisa del amor, redentora del estudio, y cuando el maestro calla, aquellos bancos dicen amores.
Oh, Salamanca, entre tus piedras de oro aprendieron a amar los estudiantes mientras los campos que te ciñen daban jugosos frutos.
Del corazón en las honduras guardo tu alma robusta; cuando yo me muera guarda, dorada Salamanca mía, tú mi recuerdo.
Y cuando el sol al acostarse encienda el oro secular que te recama, con tu lenguaje, de lo eterno heraldo, di tú que he sido.
|
Salamanca (Hungarian)Ős toronysürű, melyet elhalóban a kigyúlt felhőt beszegő sötét sor tölgy mögül Kasztília hű Nap-atyja önt el arannyal;
kővadon, melynek köveit Kliónak a feltépett föld anyaméhe adta, sűrüvé alvadt nyugalom, köszöntlek, vén Salamanca!
Egyik oldalt, túl a szelíd folyásu Tormesen, látod feketéllni lombját tölgyeidnek: mint köveid, tömöttek, lombosak, ősik.
Másfelől, Armuña kopasz mezőin búza ring, mely mint köved, úgy aranylik, s a barázdák közt, ha az est kihamvad, alszik a jó csend.
Alszik a jó csend, s vele nyájas esték álma és sok szép aratás reménye; a letűnt órák nyomukat bevésik mélyen a földbe.
Csendes eszmékből, Salamanca, néked minden éj újabb aratást gyümölcsöz, s tágas auláid falait megülve, szunnyad az emlék.
Szunnyad az emlék, a remény is alszik, és világod halk ütemű folyása, mint az izmos tölgyfa növése, lassú, lassu, de biztos.
Ó-falad, melyben ragyogó napokban képe, mint sírban, pihen eltemetve, ó-falad mindent megadott nekem, mi béke, erő, hit.
Itt az udvarban, hol a lét leszűkül s porlatag faldísz cicomája csipkéz tiszta felhőket, hol ezüstfiligrán villan a kőből
épített homlokzat alatt, a szürke udvar árnyában, mikor a diákhad hangja elnémul, ezer ódon emlék száll ki zizegve.
Jön Luis fráter s a magányos ösvényt róva, töpreng Jób szomorú kalandján, avagy épp Krisztus neveit tagolja lelkes imává.
Béke és jóság vigaszát szürcsölte mindegyik névből s ha merészen ismét harcra szállt, kobzán szeretet, megértés s bölcs nyugalom szólt.
Otthonos békéd epedő hiveddé tette Cervantest, a dalos bolyongót; elvarázsoltad s szíve mindörökké visszasóvárgott.
Visszasóvárgott, nyugodalmas otthon, élte álmát, hogy veled ossza itt meg, a dicső álmot, mely örök s a földön vége nem is lesz.
Halhatatlan lét nemes álma páráz arra, kit békéd kebelén pihentet s mit halálnak hív, aki arra rendelt, nem vesz erőt rajt.
Bennem is nyíljon valamint tebenned, dúsan a korral dacoló tenyészet s nemzetem képét kifaragni bennem, pengjen a véső.
Tornyaid zengő soraként emeljék égnek eszméim fejüket keményen, s hordja Hóbortom jegyeit hazámnak arca örökkön.
Mint te, épüljön nevem is bazaltból, rajta rút rozsdát az idő ne ejtsen, s a világ zűrös zsivaján keresztül csengjen aranyként.
Hallga! Kőlelked szava szól: öröklét! Izmos életvágy tapad ős öledhez, s az öröklétet szerető szeretni vágyik örökké.
Minden utcádban, mely a nap hevétől véd s a városnak mezején barázda, minden utcádban suhanó szerelmek várnak, alusznak.
Búzatáblák közt, ahogy a pipacs kél, kelnek e rőten lobogó szerelmek, álmot érlelnek, s azután, kaszát sem várva, kimúlnak:
Rácsos ablaknál be sokan ledobták már a Pandekták unalompalástját, s felvidult szívvel, repesőn siettek új tanulásra.
Bölcsek ajkáról okos oktatás szállt, ám üdébb ajkak kiapadhatatlan kútjából élőbb tudománya áradt a szerelemnek.
Majd a tantermek szomorú homályán, fázva, s durván rótt padokon szorongva ültek és láztól lobogó szívükbe hűs nyugalom tért.
Mint liget mélyén eleven fatörzsön, itt az aulákban szanaszét a holt fán Ámor őstényét fiatal kezektől látni bevésve.
Tribonianus definícióit ne keresd itt, vagy Peripatuséit, Hippokrátésztől se találsz leszűrve könyvtudományt itt.
Concha, Mercedes, Soledad, Teresa, Carmen áll itt csak, meg Olalla, Pura, Blanca s több más név: csupa méz a szájnak s tűz a kebelnek.
Így a szem mindig felüdülhet Ámor kézjegyén, s ment lesz a tudás nyügétől; a katedrának nesze sincs s a padsor zeng szerelemről.
Tündöklő téglád, Salamanca, hány jó vén diákot megtanított szeretni, Míg vidékednek zamatos gyümölcse ért a mezőkön.
Lenn szívem mélyén figyelem robusztus lelkedet s egykor, ha halálom eljön, tartsd meg emlékem, Salamanca, tartsd meg épen e földnek.
És midőn a Nap lemenőben ékes, ősi tégláid aranyát kigyújtja, nyelveden fennkölt követül te mondd el néki, hogy éltem.
|