Valcárcel, Gustavo: Szonett XI (Soneto XI in Hungarian)

Si pájaro de amor de amor moría,
era su amor el ala que volaba,
geografía amorosa la surcaba,
aérea remembranza la envolvía.
 
Su pico temporal se estremecía,
al recuerdo de rama que anidaba,
dulce aroma en la noche que cavaba
en pos del cuello, amor que amanecía.
 
El cielo en su plumaje desplegado,
el viento en lejanía gemebundo,
a pluma de nostalgia desterrado.
 
Sola moría el ave bajo el mundo,
y la estrella en su pico iluminado
era trino de amor ya moribundo.

Szerelem-madár, szerelem halottja
szerelme volt a szárny, min égbe hágott,
szerelmes földrajz szántott rajta árkot,
légies emlék vette lágy karokba.
 
Mulandó csőre reszketett halódva
az ág emlékétől, min fészke állott,
édes illat az éjben, mely leszállott
tarkójára, szerelem-virradóra.
 
Az ég a tollruháján tükröződve,
a szél nyögdécselőn a messzeségben,
elvágyódás tollának száműzöttje.
 
Árván halt a madár e földi téren,
s a csillag, melytől szikrázott a csőre,
szerelem-trilla volt, már halni készen.