Vega, Lope de: La dama boba (Acto Segundo – detalle)
La dama boba (Acto Segundo – detalle) (Spanish)DUARDO: Señora, a vuestra salud, hoy cuantas cosas os ven dan alegre parabién y tienen vida y quietud; que como vuestra virtud era el sol que se la dio, mientras el mal la eclipsó también lo estuvieron ellas; que hasta ver vuestras estrellas Fortuna el tiempo corrió.
Mas como la primavera sale con pies de marfil y el vario velo sutil tiende en la verde ribera, corre el agua lisonjera y están riñendo las flores, sobre tomar las colores; así vos salís trocando el triste tiempo y sembrando en campos de almas amores.
FENISO: Ya se ríen estas fuentes, y son perlas las que fueron lágrimas, con que sintieron esas estrellas ausentes; ya las aves sus corrientes hacen instrumentos claros, con que quieren celebraros. Todo se anticipa a veros, y todo intenta ofreceros con lo que puede alegraros.
Pues si con veros hacéis tales efetos agora donde no hay alma, señora, más de la que vos ponéis, en mí ¿qué muestras haréis, qué señales de alegría, este venturoso día, después de tantos enojos, siendo vos sol de mis ojos, siendo vos alma en la mía?
LAURENCIO: A estar sin vida llegué el tiempo que no os serví; que fue lo que más sentí, aunque sin mi culpa fue. Yo vuestros males pasé, como cuerpo que animáis; vos movimiento de dais; yo soy instrumento vuestro, que en mi vida y salud muestro todo lo que vos pasáis.
Parabién me den a mí de la salud que hay en vos, pues que pasamos los dos el mismo mal en que os vi. Solamente os ofendí, aunque la disculpa os muestro, en que este mal que fue nuestro, sólo tenerle debía, no vos, que sois alma mía, yo sí, que soy cuerpo vuestro.
|
A balga dáma (részlet a második felvonásból) (Hungarian)Üdvöt áraszt egészséged! Ma felépülésedet ünnepelik mindenek, kedv és derű újra éled; napja voltál az erénynek, fényed mindent besugárzott, de lőn napfogyatkozásod, s minden megfogyatkozott; vihar vont ködbe legott két fénylő csillagvilágot.
Ám miként a fehérlábú tavasz a réten szaladva tarka fátylát odahagyja, s fátyla a zöld rétre ráhull, hol hízelgő patak száguld, s a vadvirágok pörölnek, melyik színből ki kap többet; úgy lépsz újultan elénk, s hinted lelkek mezején szerelem-maggal a földet.
A források felkacagnak, s látjuk szívárványos gyöngynek azt a sok-sok fényes könnyet, kik csillaghullást sirattak; fürge vize friss pataknak muzsikával ünnepel, mikor kövek közt fut el. Te jöttödet várja minden, te orcádra hogy tekintsen, s örvend, ha mosolyra lel.
S hogyha puszta látásodra zsibongani kezd az élet ott is, ahol nincsen lélek, épp csak belé plántálod ma, hogy ne örvendnék szenyóra én ezen a szép napon, mikor újra láthatom, ki maga a fény szememben, ki bennem lelkedzett lelkem, ki életem és napom?
Az élet is kihúnyt bennem e négy sívár hét alatt, míg nem szolgálhattalak, habár bűntelen szenvedtem. Csak test vagyok, tehetetlen, mi otrombán fekszik itt, mit lelked átlelkesít, mi csak parancsodra mozdul: ha beteg vagy, én is rosszul vagyok, érzem kínjaid.
Ha köszöntik egészséged, én is bízvást megérdemlem, hisz elszenvedtük mindketten a kórt, ami kínzott téged. Bántottalak, drága lélek, s kérem most bocsánatod, hogy a kínt, mi áthatott, magamra mindet nem vettem helyetted, ki vagy a lelkem, én, ki a tested vagyok.
|