Villegas, Esteban Manuel de: Oda sáfica

Dulce vecino de la verde selva,

huésped eterno del abril florido,

vital aliento de la madre Venus,

                Céfiro blando;

si de mis ansias el amor supiste,

tú, que las quejas de mi voz llevaste,

oye, no temas, y a mi ninfa dile,

                dile que muero.

Filis un tiempo mi dolor sabía;

Filis un tiempo mi dolor lloraba;

quísome un tiempo, mas ahora temo,

                temo sus iras.

Así los dioses con amor paterno,

así los cielos con amor benigno,

nieguen al tiempo que feliz volares

                nieve a la tierra.

Jamás el peso de la nube parda

cuando amanece en la elevada cumbre,

toque tus hombros ni su mal granizo

                hiera tus alas.

Zöld fenyők édes, suhanó lakója,

április kelyhén remegő levélke,

Venus ajkán most születő fuvallat,

könnyű szelecske.

Jöjj, te vitted bús panaszom s reményem,

vágyaimban szép szerelemre leltél,

jöjj, ne reszkess, szólj neki, mondd el, érzem,

meghalok érte.

Kínomat Fillisz panaszolta régen,

kínomat Fillisz keseregte egykor,

átölelt, ám most remegek, ha mérge

tépi reményem.

Hogyha elhagysz, s már panaszom sem érted,

égi földekről tovaűzzenek majd,

s hogy ne fuss vígan, mezeinket újra

fedje hideg hó.

Barna felhők most hegyeinkre szállnak,

válladat többé sose nyomja súlyuk,

lepke szellő, jöjj csak, a jégeső se

sértse a szárnyad.