Alle, August: Eesti pastoraal

Vihma küll valab ju pilvede vinas,
taevas kui maa sügisudude tinas.
Pilvi rebides vilistab tuul,
kari on väljas veel Mihklikuul.

Karjalaps vaeneke kuhja all kükib,
kaelani märg, külm kallale tükib.
Tuule ja vihma käes elajad norgus,
karjakrantsilgi saba on sorgus.

Tarvis on hoolega kuhjasid vahti,
peremehe hääl ei anna mahti:
"Sihändsel karjasel vaja om malka,
kuhja om pusatu — mässa veel palka!"

Tuleks kord õhtu, poeks ahjule tarre,
rätid ja pastlid riputaks parrel;
peagi süüa saaks soendud suppi,
paelu veel pastlil punuks hää jupi.

Õhtu nii veniks... käes uinaku tund.
Varakul peremees peletad und:
"Latse, maast valla — rei tuleb maha,
tõistre perest nii jääme taha!"

Tahes ehk tahtmata üles punni:
karjast ja koera võib igaüks sundi!
Rehi on maas — ei ole sul vahet:
tarvis on valgeni lõpeta ahet!

Puru veel suus — pead võtma märsi,
perenaine ei oodata kärsi:
"Karjalaps nooruke — ega ta väsi!.."
Nii käib sügisel karjase käsi!

Füstölgő felhőkből ömlik az eső,
égre-földre őszi köd ólma nő.
Felhőket tép a szél, füttyögve jár,
Szent Mihály haván még kint van a nyáj.

Pásztorfiú lapul boglya tövén,
bőrig ázott, hideg teszi-veszi szegényt.
Szélben-esőben kornyad a jószág,
farkuk a pásztorkutyák is behúzzák.

De a boglyára még most is ügyelni kell,
mert a gazda hangja örökösen perel:
„Husángot az ilyen pásztornak! tépve
a boglya - és én még űzessek érte?"

Jöjjön csak az este! lesz jó csűrkemence,
rúdon lóg a pásztor bocskora, rossz gönce;
a felmelegített levesből is ehet,
fonhat bocskorába szép darab zsineget.

De az este rövid! Jő álom ideje...
Szigorú gazdának hamar a reggele:
„Pattanj, gyerek, teríteni szérűt,
elmaradunk még a szomszéd-néptű!"

Kelles-kelletlenül tápászkodik tehát...
Bárki megkergethet pásztort s pásztorkutyát.
Lenn a kéve... bizony, nincs megállás;
virradatig meglegyen az ágyás.

Por még a szájában... de a kezében már
szalmazsákot foghat; a gazdasszony nem vár.
„Fiatal a bojtár, bírja még erővel!"
Így megyen a pásztor sora ősszel.