This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Kangro, Bernard: Ema rõivakirstul

Portre of Kangro, Bernard

Ema rõivakirstul (Estonian)

Näen tolmuse pööningu hämaras
üht säravat valguselaiku:
imbub kirjatud kaane alt pühapäev,
täis kuivanud ploomide maiku.

Küll punane lõim virab viledalt
läbi tammistest soapiidest,
koirohu ja vanade aegade hõng
üles kerkib koltunud riidest.

Sääl kõige pääl, kas ei valenda
tükk sinilillelist siidi? –
Jah, selles kleidis sind, ema, kord
ju altari ette viidi.

Ja kattis see joonik sõba kord
su noori kumeraid õlgu. –
Kuid palju sest rõõmust sa tagasi said,
mis andsid teistele – võlgu?

Mis märgid need higirätikus,
tuhmid laigud pleegitud linas? –
Palju suvesid tagasi linanurm
sulle õilmetes vastu sinas.

Kes suudaks neid kirju küll lugeda
sini-punastest pulmavöödest? –
Sees mustad lõngad kedratud
pikist valu ja vaeva öödest.

Ah, aastate kangas, sõrmede all,
löö lahti ja kokku vanu!
Särab kirstu põhjast kaalide alt
hõbelitrites mõrsjatanu.

Ah, keerle aegade kerilaud,
meelislõngad uuesti keri,
et jälle neis muistsetes kambrites
lööks lõkkele rõõmus veri!

Seo puusale rõhud, et põrandal
võiks kuulda su nõtket sammu!
Ei ole veel ilud kadunud,
mis olid nii ammu, nii ammu.

Sõlg kinnita kõvasti rinnale,
et kiikudes maha ei kuku!
Nii kõrgele kiigu, et manala uks
käik igaveseks lukku!

Siis näen äkki säravat liblikat
mööda lendlemas tahmasest ruudust…
Ja ma langen silmili kirstule,
näen noorust ja armu ja truudust.

Su valget säravat rätikut
kui lippu näen lehvimas tuules.
Ah, ema, on sellest see põgus helk
su poja tumedas luules.

 
1945



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.genealoogia.ee

Anyám ruhásládája (Hungarian)

Poros padlás félhomályában én most
ragyogó fényfoltot látok:
festett fedél alól aszalt szilva ízével
vasárnapi illat szivárog.

A vörös nyüst élénken átüt
a borda tölgyfafogain,
az üröm, régvolt idők lehellete
száll az avitt ruhákból, ím

ott legfelől egy kékvirágos
selyem anyag villan elő -
igen, ebben a ruhában vezettek,
anyám, az oltár elé -

ez a csíkos nagykendő gömbölyű
vállad fedte, ha este kinn maradtál.
Mennyit kaptál vissza a sok örömből,
amit kölcsön másoknak adtál?

Vászonkendő, mit magad szőttél és most
mintha az arcod nézne vissza róla.
Sok nyárral ezelőtt a kéklő lenvetés
hullámzott feléd, virágba borulva.

Kék-vörös lakodalmi öveken a mintát
vajon ki tudná elolvasni sorra?
A fekete fonál benne az éjszakák
keserű fájdalmából van sodorva.

Ó, évek szövete az ujjaid alatt,
terítsd ki és göngyölítsd össze!
Végvásznak alól, a láda fenekén
csillog menyasszonyi ruhád ezüstje.

Ó, idők fonálvetője, forogj,
gombolyítsd fel emlékek fonalát!
Lobbanjon lángra az emlékező vér,
gyulladjanak ki tőle a szobák!

Köss rézfüggőket karcsú derekadra, .
hadd koppanjon a padlón könnyű lépted!
Ami olyan régen volt, nem tűnt még el,
visszaragyog még visszfénye a szépnek.

Kapcsold erős melledre a csattot,
le ne essék a hintánál, vigyázz!
Hintával jó magasra szállj: örökre
záródjék be az alvilág.

Egyszerre most csapongó lepkét látok:
a kormos ablakhoz odaszáll hirtelen.
Szemem a ládára esik, ahonnan int most
felém fiatalság, hűség és szerelem.

A te villogó hófehér kendődet
zászlóként látom lobogni a szélben -
ó, anyám, ettől van a csillogó derű
fiad sötét hangú költészetében.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationK. G.

minimap