Manninen, Otto: Hiljaisuus

Hiljaisuus minun himoni,

haikeus minun haluni,

ilta tumma tuttavani,

ystäväni yö sanaton;

jäivät mulle, muut kun jätti,

pelastivat, muut kun petti,

auttivat vesiajolta,

vaipumasta varjelivat,

loivat Luotosen merehen,

uivalle utuisen saaren;

siell' on teltta terhenestä,

nuotio sydänsysistä,

yksinäisen yömajaksi,

tuttavattoman tuvaksi,

pyhäksi pysähtyäni,

areksi asettuani,

elon tuiman tuokioksi,

vanhan päiväni varaksi:

sana siell' ei muilta saavu,

viesti multa muille vieri,

meri on saarta saartamassa,

syöverit syliämässä.

Csönd a vágyam, csöndes bánat,

óhajtása csönddel áthat,

ismerős est köszön rám majd,

barátom a néma éj is.

Cserben mások – nem ők hagytak,

csalatkoztam – nem ők csaltak,

tajtékokból kimentettek,

merüléstől merőn óvtak,

szirten értem átugrattak,

szigetekre átúsztattak –

párás sziget, ködből sátor,

szítva tüzek, szívparázsból,

magányosnak menedékül,

zarándoknak enyh-helyéül,

ünnepéül megálltomnak,

köznapjául megnyugtomnak,

szilaj élet-pillanatként,

fölsugárzó régi napként,

szó itt mástól nem érkezik,

szétsodródik hírem máshoz,

szigetek az óceánban,,

szakadékok az ölekben.