Pohjanpää, Lauri: A pacsirta (Kiurun tupa in Hungarian)

Suviyö oli valkea, hiljainen.

Jo vaikeni laulut lintujen.

Sadat aarteet kukkain aarnion

ne kasteen hopeahelmiss' on.

Vähän häilyy metsä heinien,

joku käy ohi kiurun tupasen.

Joku kulkee kautta kesäyön.

Ihan säikkyin lyö emo kiurun syön.

Emo kiuru raotti oveaan;

"Kuka siellä? - meillä jo nukutaan."

Kävi polkua neito ja onneaan

hän lauloi yöhön valkeaan.

Kukat taipui alla askelen

ja laulun onnenkylläisen.

Sydän pienen kiurun värähtää

sitä kuullen laulun helinää...

kunis sävelet hiljaa häipyy pois

kuin hopeiset tiu'ut soineet ois.

"Hän laulaa laulua armaalleen",

hymys kiuru tupaansa pienoiseen.

Yli sinisen salmen rantahan

joku souti neitoa vastahan.

Ja yö oli vaiti ja valkea niin.

Taas kiurun tuvassa nukuttiin.

Csöndes és fehér a nyári éj.

Alszik a madárka, álma mély.

Álmodik a virág-rengeteg,

rajt millió harmat-gyöngy remeg.

Fűből szőtt fészek az ághegyen,

mihez most valaki közel megyen.

Fészek felé egy lány ringva jő:

zizzen, susog, ébred a mező.

Az anya-pacsirta kitekint:

„Mi már alszunk. Ki jár odakint?"

S csak libeg a lány az ösvényen,

szerelmes dal zendül az éjben.

Léptére a virág földre dől,

– vagy a vágyteli dal terhétől?

A madár kis szíve megremeg,

hallgatja a boldog éneket.

Ügy gyöngyözik a lány éneke,

mintha ezüst csengő csengene.

„Kedvesének dalol a lányka” –

mosolyog a madár magába.

Kék víz csobogását hallani:

a lány felé evez valaki.

Csönd borul azután a tájra.

Elszunnyad megint a madárka.