Giraud, Albert: Pierrot Lunaire 3. [1] (15., 16., 17.)

15. Nostalgie

Comme un doux soupir de cristal,
L'âme des vieilles comédies
Se plaint des allures raidies
du lent Pierrot sentimental.

Dans son triste désert mental
Résonne en notes assourdies,
Comme un doux soupir de cristal,
l'âme des vieilles comédies.

Il désapprend son air fatal :
A travers les blancs incendies
Des lunes dans l'onde agrandies,
Son regret vole au ciel natal,
Comme un doux soupir de cristal.


Heimweh

Lieblich klagend – ein kristallnes Seufzen
Aus Italiens alter Pantomime,
Klingts herüber : wie Pierrot so hölzern,
So modern sentimental geworden.

Und es tönt durch seines Herzens Wüste,
Tönt gedämpft durch alle Sinne wieder,
Lieblich klagend - ein kristallnes Seufzen
Aus Italiens alter Pantomime.

Da vergisst Pierrot die Trauermienen !
Durch den bleichen Feuerschein des Mondes,
Durch des Lichtmeers Fluten - schweift die Sehnsucht
Kühn hinauf, empor zum Heimathimmel,
Lieblich klagend – ein kristallnes Seufzen !


16. Pierrot cruel

Dans le chef poli de Cassandre
Dont les cris percent le tympan,
Pierrot enfonce le trépan,
D'un air hypocritement tendre.

Le maryland qu'il vient de prendre,
Sa main sournoise le répand
Dans le chef poli de Cassandre
Dont les cris percent le tympan.

Il fixe un bout de palissandre
Au crâne, et le blanc sacripant,
A très rouges lèvres pompant,
Fume – en chassant du doigt la cendre
Dans le chef poli de Cassandre !


Gemeinheit !

In den blanken Kopf Cassanders,
Dessen Schrein die Luft durchzetert
Bohrt Pierrot mit Heuchlermienen,
Zärtlich – einen Schädelbohrer !

Daraus stopft er mit dem Daumen
Seinen echten türkschen Tabak
In den blanken Kopf Cassanders
Dessen Schrein die Luft durchzetert !

Dann dreht er ein Rohr von Weichsel
Hinten in die glatte Glatze
Und behäbig schmaucht und pafft er
Seinen echten türkschen Tabak
Aus dem blanken Kopf Cassanders !


17. Parodie

Des aiguilles à tricoter
Dans sa vieille perruque grise
La duègne, en casaquin cerise,
Ne se lasse de marmotter.

Sous la treille elle vient guetter
Pierrot dont sa chair est éprise,
Des aiguilles à tricoter
Dans sa vieille perruque grise.

Soudain elle entend éclater
Les sifflets pointus de la brise :
La lune rit de sa méprise,
Et ses rais semblent imiter
Des aiguilles à tricoter.


Parodie

Stricknadeln, blank und blinkend,
In ihrem grauen Haar,
Sitzt die Duenna murmelnd,
Im roten Röckchen da.

Sie wartet in der Laube,
Sie liebt Pierrot rnitschmerzen,
Strichnadeln, blank und blinkend,
In ihrem grauen Haar.

Da plötzlich - horch! - ein Wispern!
Ein Windhauch kichert leise:
Der Mond, der böse Spötter,
Äfft nach mit seinen Strahlen -
Stricknadeln, blink und blank.

A nosztalgia

Panaszos kristálylehelet
A régi jó komédiákban:
Valami sárbaragadás van,
Pierrot megmerevedett.

Bús fejében kerengenek
Fád énekek melódiátlan
Mint panasz, kristálylehelet
A régi jó komédiákban.

Szeme nem kutat végzetet
A hold égő képére tártan
Mit felnagyít a tenger-áram,
Csak óhajt otthoni eget:
Panaszos kristálylehelet.


Nosztalgia

Lágyan síró kristályhangu sóhaj –
Ó, Itália régi pantomimja! –
Szálldos erre: Ó, Pierrot de csontos,
De modernül érzelgős újabban!

S ez ott zúg lelke sivatagában,
Tompa hangon, minden érzékszervben.
Lágyan síró kristályhangú sóhaj –
Ó, Itália régi pantomimja! –

Levetné Pierrot a gyászos képet!
Halovány lángolásába’ Holdnak,
Csendes fénytengerben száll a vágya
Fölfelé, az otthon égboltjához.
Lágyan síró kristályhangu sóhaj!


Egy bősz és kegyetlen Pierrot

Cassandrónak fénylő fejébe,
Mely fülsiketítőn üvölt,
Pierrot furdanccsal betört;
Képmutatón szelíd a képe.

Pipadohányt hint tenyerére,
Mit alattomosan betölt
Cassandrónak fénylő fejébe,
S az fülsiketítőn üvölt.

Rózsafa-batkát odatéve
Díszíti zsiványunk a bőrt;
Ajkából csücsörítve csőrt
Szív – s hamut ver le ujja kéje
Cassandrónak fénylő fejére!


Elvetemültség!

Cassandro golyófejébe,
Ki visít mint villanyfűrész,
Fúr Pierrot be nyájas képpel,
Lágyan – egy koponyaléket!

Abba nyomja jobbkezével
Pipá – ba va – ló do – hányát:
Cassandro golyófejébe,
Ki visít mint villanyfűrész.

Becsavar egy pipaszárat,
Ott, hol a legjobban fénylik,
És kedélyesen pöfékel,
Pipába való dohányt szí
Cassandro golyófejéből!


Paródia

Két kötőtű, hosszú, hegyes
Vonul rizsporos műhaján át:
A gardedám a résen átlát,
S csak dünnyög, réklije veres.

Most Pierrot felé kiles,
Ki melengeti szíve táját;
Két kötőtű, hosszú, hegyes
Vonul rizsporos műhaján át.

Hirtelen hallja, hogy heves
Táncuk szelek füttyöngve járják:
Így gúnyolja melléfogását
A hold: sugara vén, de fess,
S mint kötőtű, hosszú, hegyes.


Paródia

Két fényes, nagy kötőtű
Ősz műhajában áll:
A gardedám kötődik;
Ő rőt szoknyában ül,

És les ki jó lugasból,
Mert ő s Pierrot szerelmes.
Két fényes, nagy kötőtű
Ősz műhajában áll.

Egyszerre – halld! – kiáltás:
Egy szellő száll nevetve:
A Hold, e gúnyolódó,
Majmol két fénysugárral
Két fényes, nagy kötőtűt.