Giraud, Albert: Pierrot Lunaire 3. [2] (18., 19., 20., 21.) (Pierrot Lunaire 3. [2] (18., 19., 20., 21.) in Hungarian)

18. Lune moqueuse

La lune dessine une corne
Dans la transparence du bleu.
A Cassandre on a fait ce jeu
De lui dérober son tricorne.

Le vieillard se promène morne
Ramenant son dernier cheveu ;
La lune dessine une corne
Dans la transparence du bleu.

Une fantastique licorne,
Dont les naseaux lancent du feu,
Soudain mouille de son émeu
Cassandre assis sur une borne.
La lune dessine une corne.


Der Mondfleck

Einen weißen Fleck des hellen Mondes
Auf dem Rücken seines schwarzen Rockes,
So spaziert Pierrot im lauen Abend,
Aufzusuchen Glück und Abenteuer.

Plötzlich – stört ihn was an seinem Anzug,
Er beschaut sich rings und findet richtig -
Einen weißen Fleck des hellen Mondes
Auf dem Rücken seines schwarzen Rockes.

Warte! denkt er: das ist so ein Gipsfleck!
Wischt und wischt, doch – bringt ihn nicht herunter!
Und so geht er, giftgeschwollen, weiter,
Reibt und reibt bis an den frühen Morgen 
Einen weißen Fleck des hellen Mondes.


19. La sérénade de Pierrot

D'un grotesque archet dissonant
Agaçant sa viole plate,
A la héron, sur une patte ;
Il pince un air inconvenant

Soudain Cassandre, intervenant,
Blâme ce nocturne – acrobate,
D'un grotesque archet dissonant
Agaçant sa viole plate.

Pierrot la rejette, et prenant
D'une poigne très délicate
Le vieux par sa roide cravate
Zèbre le bedon du gênant
D'un grotesque archet dissonant.


Serenade

Mit groteskem Riesenbogen
Kratzt Pierrot auf seiner Bratsche,
Wie der Storch auf einem Beine,
Knipst er trüb ein Pizzicato.

Plötzlich naht Cassander – wütend
Ob des nächtgen Virtuosen –
Mit groteskem Riesenbogen
Kratzt Pierrot auf seiner Bratsche.

Von sich wirft er jetzt die Bratsche:
Mit der delikaten Linken
Faßt den Kahlkopf er am Kragen –
Träumend spielt er auf der Glatze
Mit groteskem Riesenbogen.


20. Départ de Pierrot

Un rayon de Lune est la rame,
Un blanc nénuphar, la chaloupe ;
Il regagne, la brise en poupe,
Sur un fleuve pâme, Bergame.

Le flot chante une humide gamme
Sous la nacelle qui le coupe.
Un rayon de Lune est la rame,
Un blanc nénuphar, la chaloupe.

Le neigeux roi du mimodrame
Redresse fièrement sa houppe ;
Comme du punch dans une coupe,
Le vague horizon vert s'enflamme.
– Un rayon de Lune est la rame.


Heimfahrt

Der Mondstrahl ist das Ruder,
Seerose dient als Boot;
Drauf fährt Pierrot gen Süden
Mit gutem Reisewind.

Der Strom summt tiefe Skalen
Und wiegt den leichten Kahn.
Der Mondstrahl ist das Ruder,
Seerose dient als Boot.

Nach Bergamo, zur Heimat,
Kehrt nun Pierrot zurück;
Schwach dämmert schon im Osten
Der grüne Horizont.
– Der Mondstrahl ist das Ruder.


21. Parfums de Bergame

O vieux parfum vaporisé
Dont mes narines sont grisées !
Les douces et folles risées
Tournant dans l'air subtilisé.

Désir enfin réalisé
Des choses longtemps méprisées :
O vieux parfum vaporisé.
Dont mes narines sont grisées !

Le charme du spleen est brisé :
Par mes fenêtres irisées
Je revois les bleux Elysées
Où Watteau s'est éternisé.
O vieux parfum vaporisé !


O alter Duft

O alter Duft aus Märchenzeit,
Berauschest wieder meine Sinne;
Ein närrisch Heer von Schelmerein
Durchschwirrt die leichte Luft.

Ein glückhaft Wünschen macht mich froh
Nach Freuden, die ich lang verachtet:
O alter Duft aus Märchenzeit,
Berauschest wieder mich!

All meinen Unmut gab ich preis;
Aus meinem sonnumrahmten Fenster
Beschau ich frei die liebe Welt
Und träum hinaus in selge Weiten...
O alter Duft – aus Märchenzeit!

A hold gúnyolódik

A hold egy szarvat oda rajzol,
Hol a legáttetszőbb a kék.
Ez érte Cassandro fejét:
A háromszögletű kalaptól

Az öreg megfosztva barangol,
S gyér haját fésülgeti szét:
A hold egy szarvat oda rajzol,
Hol a legáttetszőbb a kék.

Egy egyszarvú tűzlángokat szór,
Két orrlika lobogva ég,
Hirtelen Cassandróra lép.
Az egy kövön ül s nem sokat szól.
A hold egy szarvat odarajzol.


Csak Holdfolt volt

Nagy, világos folt: a fénylő Hold az
Feketés, bő lebernyege hátán,
Úgy sétál Pierrot a langyos estben
Jószerencse s jó kaland nyomában.

De most ruhája de furcsa rajta;
Tapogat körül, de minden rendben –
Csak világos folt: a fénylő Hold az
Feketés, bő lebernyege hátán.

Várj csak! – így ő; ez csak olyan gipszfolt!
Mosná – s nem jön ki az Istennek sem!
Megy tovább hát, mérgelődve baktat.
Mossa, mossa, s nem jön ki, hiába,
Az a fénylő folt, foltja a Holdnak.


A Pierrot-féle szerenád

Ríkat egy hamis brácsahúrt
Jó Pierrot groteszk vonója;
Féllábon állva mint a gólya
Odanemillő dalra gyújt.

Most betoppan Cassandro dúlt
Arccal, s az éj-kóklert leszólja.
Megríkat még egy renyhe húrt,
A mélyhegedűt sutba dobja,

Hogy felborul a kottapult,
S most Pierrot marokra fogja
Az úr kravátliját s a dobra
– A pocakra – veri a dúrt.
Megríkatja, mint brácsahúrt!


Szerenád

Groteszk óriásvonóval
Nyiszálja Pierrot a brácsát;
Félábbon akár a gólya
Kipöccint egy pizzicatót.

Hát csak jön Cassandro – őrjöng:
Nem kell kerge virtuoso!
Groteszk óriásvonóval
Nyiszálja Pierrot a brácsát:

Odavágja most a brácsát,
Túlfinomult balkezével
Fogja Kopasz úr grabancát –
S mélán játszik koponyáján
Groteszk óriásvonóval.

Pierrot hazatérése

Sugár s tavirózsa e csónak,
Mert holdsugár az evezője.
Hátszéllel siet – visszajő-e? –
Álompartjára Bergamónak.

Lent nedves hangzatok csobognak,
A csónak bennük fut előre:
Sugár s tavirózsa e csónak,
Mert holdsugár az evezője.

Koronájába pávatollat
Tűz pantomimunk szereplője.
Mintha puncs serlegbe’ főne,
Pislákolnak zöld horizontok.
– Sugár s tavirózsa e csónak.

Hazatérés

Egy fénycsík most nagy árboc,
Egy rózsa kis hajó,
Így száll Pierrot most délre,
A jó hátszél viszi.

Orkán zúg basszust, skáláz,
És ringat csöpp hajót.
Egy fénycsík most nagy árboc,
Egy rózsa kis hajó.

Vár Bergamo, hazája,
Pierrot most visszatér:
Gyengén dereng a távol,
A zöldes láthatár.
A fénycsík most az árboc.


Bergamói parfümök

Ó, régi, égi illatok,
Miktől lelkem szaglása részeg!
Emléke sok volt nevetésnek
Éterült légben kavarog.

Sok megvetett, vágyott dolog
Itt van végre, az életé lett!
Ó, régi, égi illatok,
Miktől lelkem szaglása részeg!

A spleen varázsa megkopott:
Ablakomon át látom én meg
Azúrját a Champs-Élysées-nek,
Min Watteau szelleme ragyog.
Ó, régi, égi illatok!


Ó, régi illat

Ó, régi illat, tündérkor,
Bódítod lelkem újra!
Ni, hóbortos koboldsereg!
Tőle zeng-zúg a lég.

Elvágyakozni, ah, de jó
Lenéztem örömök felé most:
Ó, régi illat, tündérkor,
Bódítasz újra hát!

Minden rosszkedvem elszelelt,
E napsütötte ablakomból
Látom, mily édes a világ,
És boldog távolokba vágyom...
Ó, régi illat, tündérkert!