This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Guenassia, Jean-Michel: Javíthatatlan Optimisták Klubja (részlet) (Club des Incorrigibles Optimistes (detail) in Hungarian)

Portre of Guenassia, Jean-Michel

Club des Incorrigibles Optimistes (detail) (French)

 

Martha Balazs était une coquette qui s’ennuyait à mourir à Debrecen, un bled paumé au fin fond de la Hongrie où Edgar, son mari, ingénieur en chef des chemins de fer magyar, avait été muté en 27 comme directeur régional. Elle regrettait sa vie insouciante de chanteuse d’opérette quand Offenbach et Lehar la faisaient chavirer. Le trac à vous couper le souffle avant le lever du rideau, le frémissement des salles aux morceaux célèbres, les dîners joyeux avec la troupe après le spectacle, les tournées interminables en train ou les trajets en autocar vers Bratislava, Bucarest, en Autriche et en Allemagne et les ovations des spectateurs qui lui donnaient la chair de poule et les rappels qui lui tournaient la tête, jusqu’à dix-sept à Zagreb. Elle conservait les articles de journaux dans deux grands cahiers vénitiens bleus et, même si elle ne comprenait pas la langue, elle retrouvait son nom. Ces coupures jaunies parlaient d’elle, de sa voix vrillante de soprano qui montait si haut qu’elle aurait dû lui ouvrir les portes de l’opéra, le vrai où on chante Verdi et Bizet si… si… elle ne savait plus trop, si elle avait eu un peu plus de chance ou un peu plus de voix ou de courage. Elle aurait pu tenir encore quelques années si elle n’avait eu cette peur panique de l’avenir et de finir comme ces vieilles chanteuses boursouflées qui fournissaient le bétail des chœurs dans le fond de la scène et qu’on congédiait sans ménagement. Martha avait su se ranger à temps, faire un bon mariage et elle tenait son rang en méprisant les petites bourgeoises incultes de Debrecen avec leur accent rauque du Hajdu, cette province perdue où il n’y avait que des ploucs, des ours et des forêts. Dans son exil, Martha avait deux passions, son petit Tibor qui faisait l’admiration de tous par sa beauté, son sourire angélique et sa gentillesse et la France. Martha était allée à Paris après guerre. Elle avait été marquée pour le reste de ses jours par ces années folles qui, pour elle, n’avaient duré que six mois. Elle en parlait encore avec émotion comme la grande époque de sa vie. Elle recevait chaque mois L’Illustration et Le Petit Echo de la mode comme un don du ciel. C’était la lumière des quais de Seine qui illuminait sa vie et celle des trois amies qu’elle avait converties à sa religion : être une Parisienne. Vivre, parler, marcher, manger, s’habiller comme une Parisienne. Martha cultivait le raffinement sous toutes ses formes. Dans ce pays où le summum culinaire était le ragoût archi bouilli, elle s’ingéniait à porter haute la gastronomie française et, avec le temps, elle était devenue une cuisinière hors pair. Elle méprisait les sourires moqueurs des dindes locales qui s’habillaient chez la modiste de la place Arpad qui croyait que le centre de l’univers était Vienne. Elle faisait venir ses vêtements de chez Madeleine Vionnet qu’elle vénérait pour ses jupes corolles, ses coupes en biais et les petits mots d’amitié qu’elle lui adressait avec ses vœux de bonne année. Martha avait été la première Hongroise coiffée à la garçonne. Elle raffolait des chapeaux cloches et maintenait la tradition du langage des rubans mais les hongrois étaient des balourds pour qui un chapeau ne servait qu’à se couvrir la tête. Ils ignoraient qu’un ruban avec un volant dressé disait que la belle était fiancée ou qu’une rose dans un ruban signifiait qu’un coeur était à prendre. Martha lisait les romans français que lui adressait un libraire de la rue du Bac. Ses dieux s’appelaient Radiguet, Cocteau et Léon-Paul Fargue, poète incandescent et insaisissable rencontré dans une fête à Montparnasse avec lequel elle avait eu une aventure. Il lui avait fait visiter Paris. Il était drôle, intarissable et connaissait tout le monde. Grâce à lui, elle avait côtoyé Modigliani, Picasso et Erik Satie. Elle conservait comme une sainte relique un petit recueil de poèmes d’amour qu’il lui avait écrit, rien que pour elle et qu’elle connaissait par cœur. Ils avaient correspondu durant deux ans puis, il n’avait plus répondu à ses lettres. Avec les poètes nocturnes, c’est souvent comme ça. 



Uploaded byP. T.
PublisherEditions Albin Michel
Source of the quotationClub des Incorrigibles Optimistes
Publication date

Javíthatatlan Optimisták Klubja (részlet) (Hungarian)

Balázs Márta kacér asszony volt, aki majd’ meghalt az unalomtól Debrecenben, ebben az isten háta mögötti magyar porfészekben, ahová Edgárt, a férjét, a magyar államvasút főmérnökét területi igazgatónak nevezték ki ’27-ben. Visszasírta gondtalan operett-énekesnői életét, amikor még Offenbach és Lehár fakasztották könnyekre. A függöny felgördülése előtti lámpalázat, amikor alig kap levegőt az ember, a nézőtéren végigfutó borzongást a híres daraboknál, a vidám hangulatú vacsorákat a társulattal előadás után, a végeérhetetlen turnékat a vonatozásokkal, vagy az autóbuszos utazásokat Pozsonyba, Bukarestbe, Ausztriába és Németországba, a nézők ovációját, amelytől libabőrös lett, és a visszatapsolásokat, amelyekbe beleszédült – Zágrábban tizenhétszer. Két nagy, kék fedeles velencei füzetbe ragasztgatta be az újságcikkeket, és a nevét akkor is megtalálta, ha számára ismeretlen nyelven íródtak. Ezekben a megsárgult újságkivágásokban róla írtak, szárnyaló szoprán hangjáról, amely olyan magasságokba emelkedett, hogy meg kellett volna nyílnia előtte az opera kapuinak, az igaziénak, ahol Verdit és Bizet-t énekelnek, ha… ha… – már nem is tudta, ha egy kicsivel több szerencséje lett volna, vagy egy kicsivel nagyobb hangja vagy bátorsága. Pár évig még húzhatta volna, ha nem fogja el a rettegés a jövőtől, attól, hogy úgy végzi, mint azok a dagályos, kiöregedett énekesnők, akik az énekkar emberanyagát képezték a színpad mélyén, és akiket kíméletlenül penderítgettek ki. Mártának sikerült még időben rendes életet kezdenie, jó házasságot kötnie, elnyerte az őt megillető helyet, és lenézte a műveletlen debreceni asszonyokat, ezeket a kispolgárokat, akik reszelős hangú hajdúsági tájszólással beszéltek, a félreeső vidék tájszólásával, ahol csak mucsai parasztok voltak, mogorva medvék meg erdők. A száműzetésben Mártának két szenvedélye volt, az ő kis Tiborja – aki szépségével, angyali mosolyával és kedvességével csodálatot váltott ki mindenkiből – és Franciaország. Márta a háború után Párizsba utazott. Kitörölhetetlen nyomot hagytak benne a „bolond évek”, amelyek számára csupán hat hónapig tartottak. Még most is izgatottan beszélt erről, mint élete nagy időszakáról. Égi adományként tekintett a postával havonta érkező L’Illustrationra és Le Petit Echo de la mode-ra. Életét a Szajna rakpartjainak fénye ragyogta be, meg három barátnőjéé, akikbe átplántálta a hitét, hogy olyannak kell lenni, amilyen egy párizsi nő. Egy párizsi nő módjára élni, beszélni, járni, étkezni, öltözködni. Márta a kifinomultságot kultiválta a maga legkülönfélébb formáiban. Abban az országban, ahol a szakácsművészet netovábbja a gulyásleves volt, mindent latba vetett a francia gasztronómia felmagasztalása érdekében, és idővel páratlan szakácsnővé vált. Megvetette a gúnyosan mosolygó helybeli libákat, akik az Árpád téri divatárusnőtől öltözködtek, és Bécset képzelték a világ középpontjának. Ő Madeleine Vionnet-től hozatta a ruháit, akire csodálattal tekintett körszoknyáiért, ferde szabású ruháiért és az új évi jókívánságaihoz mellékelt baráti kis szavaiért. Márta volt az első magyar nő, aki fiús kalapokat hordott. Bolondult a harangkalapokért, és ápolta a szalagok szimbolikus jelentésének hagyományát, de a magyarok faragatlan tuskók voltak, számukra a kalap csak fejfedő volt, nem több. Nem tudták, hogy egy elálló fodorral díszített szalag annak a jele, hogy a szép hölgyet eljegyezték, vagy hogy a rózsával díszített szalag azt jelenti, a hölgy szíve szabad. Márta azokat a francia regényeket olvasgatta, amiket egy Bac utcai könyvkereskedő küldözgetett neki Párizsból. A bálványait Radiguet-nek, Cocteau-nak és Léon-Paul Fargue-nak hívták – az utóbbival, ezzel a lángoló természetű, megfoghatatlan költővel a Montparnasse-on ismerkedett meg egy mulatság alkalmával, és viszonyt kezdett vele. Fargue megmutatta neki Párizst. Jópofa férfi volt, soha nem fogyott ki a szóból, és mindenkit ismert. Hála neki, Márta meglehetősen sűrűn látta Modiglianit, Picassót és Erik Satie-t. Szent ereklyeként őrizgetett egy vékonyka kis verseskötetet, benne azokkal a szerelmes versekkel, amiket a férfi írt hozzá, csakis őhozzá, és amiket ő maga betéve tudott. Két éven át leveleztek, aztán a férfi egyszer csak nem válaszolt többé a leveleire. De az éjszaka költői sokszor már csak ilyenek.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationJavithatatlan Optimistak Klubja

minimap