Heredia, José-Maria de: L'esclave

Tel, nu, sordide, affreux, nourri des plus vils mets,

Esclave - vois, mon corps en a gardé les signes -

Je suis né libre au fond du golfe aux belles lignes

Où l'Hybla plein de miel mire ses bleus sommets.

J'ai quitté l'île heureuse, hélas !... Ah ! si jamais

Vers Syracuse et les abeilles et les vignes

Tu retournes, suivant le vol vernal des cygnes,

Cher hôte, informe-toi de celle que j'aimais.

Reverrai-je ses yeux de sombre violette,

Si purs, sourire au ciel natal qui s'y reflète

Sous l'arc victorieux que tend un sourcil noir ?

Sois pitoyable ! Pars, va, cherche Cléariste

Et dis-lui que je vis encor pour la revoir.

Tu la reconnaîtras, car elle est toujours triste.

Ilyen vagyok, szennyes, rút és mezítelen

rabszolga – testemet korbács ütötte-zúzta –,

szabadnak szült hazám, hol Hibla nézi: csúcsa

lágyöblű part előtt mint ring a kék vízen.

A boldog szigetet elhagytam!... Ó, ha lenn,

a kék szőlőhegyek, a méhek s Szirakúza

felé jársz, hattyuraj nyomában délre húzva,

tudd meg, derék utas, hogy él-e kedvesem.

Meglátom-é vajon ibolyafényű tiszta

szemét, mely honni táj egét ragyogja vissza,

s melyet sötét szemöld győzelmi íve föd?

Szánj meg hát, menj, siess, keresd meg s mondd, hogy élek,

s nem vágyom semmire, csak újra látni őt.

Megismered: arca örökké bús szegénynek.