This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Hugo, Victor: La conscience

Portre of Hugo, Victor

La conscience (French)

Lorsque avec ses enfants vêtus de peaux de bêtes,

Echevelé, livide au milieu des tempêtes,

Caïn se fut enfui de devant Jéhovah,

Comme le soir tombait, l'homme sombre arriva

Au bas d'une montagne en une grande plaine ;

Sa femme fatiguée et ses fils hors d'haleine

Lui dirent : « Couchons-nous sur la terre,

et dormons. »

Caïn, ne dormant pas, songeait au pied des monts.

Ayant levé la tête, au fond des cieux funèbres,

Il vit un oeil, tout grand ouvert dans les ténèbres,

Et qui le regardait dans l'ombre fixement.

« Je suis trop près », dit-il avec un tremblement.

Il réveilla ses fils dormant, sa femme lasse,

Et se remit à fuir sinistre dans l'espace.

Il marcha trente jours, il marcha trente nuits.

Il allait, muet, pâle et frémissant aux bruits,

Furtif, sans regarder derrière lui, sans trêve,

Sans repos, sans sommeil; il atteignit la grève

Des mers dans le pays qui fut depuis Assur.

« Arrêtons-nous, dit-il, car cet asile est sûr.

Restons-y.

Nous avons du monde atteint les bornes. »

Et, comme il s'asseyait, il vit dans les cieux mornes

L'oeil à la même place au fond de l'horizon.

Alors il tressaillit en proie au noir frisson.

« Cachez-moi ! » cria-t-il; et, le doigt sur la bouche,

Tous ses fils regardaient trembler l'aïeul farouche.

Caïn dit à Jabel, père de ceux qui vont

Sous des tentes de poil dans le désert profond :

« Etends de ce côté la toile de la tente. »

Et l'on développa la muraille flottante ;

Et, quand on l'eut fixée avec des poids de plomb :

« Vous ne voyez plus rien ? » dit Tsilla, l'enfant blond,

La fille de ses Fils, douce comme l'aurore ;

Et Caïn répondit : « je vois cet oeil encore ! »

Jubal, père de ceux qui passent dans les bourgs

Soufflant dans des clairons et frappant des tambours,

Cria : « je saurai bien construire une barrière. »

Il fit un mur de bronze et mit Caïn derrière.

Et Caïn dit « Cet oeil me regarde toujours! »

Hénoch dit : « Il faut faire une enceinte de tours

Si terrible, que rien ne puisse approcher d'elle.

Bâtissons une ville avec sa citadelle,

Bâtissons une ville, et nous la fermerons. »

Alors Tubalcaïn, père des forgerons,

Construisit une ville énorme et surhumaine.

Pendant qu'il travaillait, ses frères, dans la plaine,

Chassaient les fils d'Enos et les enfants de Seth ;

Et l'on crevait les yeux à quiconque passait ;

Et, le soir, on lançait des flèches aux étoiles.

Le granit remplaça la tente aux murs de toiles,

On lia chaque bloc avec des noeuds de fer,

Et la ville semblait une ville d'enfer ;

L'ombre des tours faisait la nuit dans les campagnes ;

Ils donnèrent aux murs l'épaisseur des montagnes ;

Sur la porte on grava : « Défense à Dieu d'entrer. »

Quand ils eurent fini de clore et de murer,

On mit l'aïeul au centre en une tour de pierre ;

Et lui restait lugubre et hagard. « Ô mon père !

L'oeil a-t-il disparu ? » dit en tremblant Tsilla.

Et Caïn répondit : " Non, il est toujours là. »

Alors il dit: « je veux habiter sous la terre

Comme dans son sépulcre un homme solitaire ;

Rien ne me verra plus, je ne verrai plus rien. »

On fit donc une fosse, et Caïn dit « C'est bien ! »

Puis il descendit seul sous cette voûte sombre.

Quand il se fut assis sur sa chaise dans l'ombre

Et qu'on eut sur son front fermé le souterrain,

L'oeil était dans la tombe et regardait Caïn.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://psychanalyse-et-animaux.over

A lelkiismeret (Hungarian)

Vad-bőrbe bugyolált fiai közt ziláltan

és sápadtan futott az utak viharában

vad Káin, menekült, az Úr elől futott,

s mikor leszállt az est, megtörten eljutott

a roppant síkon egy óriás hegy tövébe,

s kifulladt fiai és fáradt felesége

szóltak: „Dőljünk le itt, s háljunk e hegy kövén."

De Káin nem aludt, csak ült a hegy tövén.

S hogy arcát fölveté, a gyászfekete éjben

egy nagy nyitott szemet látott a messzi égen,

s e szem csak nézte őt, merőn, az árny megett,

„Nagyon közel vagyok" – mormogta s remegett.

Fölrázta fiait s a lankadt nőt is, aztán

megindult komoran, s futott tovább a pusztán.

És harminc éjen át és harminc napon át

némán és reszketeg csak ment, csak ment tovább,

lopvást, szünetlenül, még visszanézni sem mert,

csak ment, álomtalan. S elérte már a tengert –

asszírok földje lett utóbb e partvidék.

„Álljunk meg – mondta ott –, ez biztos menedék.

A világ vége ez. Nyugodjunk itt le békén."

S amint leülne, fönn a mennybolt méla kékjén

meglátta a szemet a horizont felett,

s fekete borzadás rabjaként reszketett,

„Rejtsetek el!" – sikolt, s ujjuk ajkukra zárva,

néznek a bús fiak a vergődő apára.

S az Jábelt szólítá, akinek sarja kinn

a pusztán kóborol, a sátras beduin:

„Vonjátok föl körém a sátor sűrü vásznát!"

s a hullámló falat legottan fölcsigázták,

s mikor lehúzta már az ólmos nyomtató,

a szőke Cilla szólt: „Látod-e még, apó?"

S a lánykának, aki oly édes, mint a hajnal,

„Még mindig ott a szem!" – Káin felelte jajjal.

S Jubal, kinek fia most várról várra jár,

és dobját pergeti vagy vígan trombitál,

,,Építek én neki gátat – kiálts – nyomba!"

S egy bronzfalat emelt s Káint mögéje vonta.

És Káin szólt: „A szem szünetlen idenéz!"

És Énoch szólt: „Torony kell ide, egy egész

ijesztő bástya-öv, hogy semmi el ne érje.

Egy nagy várost rakunk, s egy várat is föléje.

Egy nagy várost rakunk, bezárva jól falát!"

Akkor Tubalkain, a kovács, nekiállt

s rakott egy óriás emberfeletti várost,

és míg ő dolgozott, a többi a lapályost

fölverve, hajszoló Enos és Seth fiát,

s kitolták a szemét, aki csak arra járt,

és este nyilaik a csillagokba vágtak.

Gránit cserélte föl a lengő vásznu sátrat,

nehéz vaspántban ült mindegyik szörnyü tömb,

a poklok városa se volt talán különb,

a tornyok árnya lenn éjet dobott a síkra,

a temérdek falak olyanok, mint a szikla.

„Az Istennek tilos!" – a nagy kapun ez áll,

s hogy elkészült a fal, és elkészült a zár,

elrejték apjokat egy roppant kőtoronyban,

de az csak bús maradt. ,ó, mondd, eltűnt-e onnan –

rebegte Cilla most –, eltűnt-e már a szem?"

És Káin reszketeg felelte néki: „Nem."

És aztán szóla még: „A föld alatt kívánnék

lakozni, mint a sír odván a néma árnyék,

nem látnék semmit, és nem volnék látható."

Egy gödröt ástak ott, s Káin rámondta: „Jó."

Aztán a fekete üreg gyomrába szállván,

ott gubbasztott a sír magányos, vak homályán,

a zárókő felül keresztbe dőlt a bolton –

és ott volt a szem is. És Káint nézte folyton.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://irc.sunchat.hu/vers/

minimap