Jamyn, Amadis: Sírfelirat (Épitaphe in Hungarian)

En mon avril la Parque m'a vaincu,

Mais bien-heureux d'avoir si peu vescu :

Et que voit-on que fumée en ce monde,

Un vent, un songe, une onde qui suit l'onde ?

Tous les humains sont feuilles du printemps,

Soudain fanis comme l'herbe des champs :

Tout passe et coule : Atropos ne pardonne

Non plus aux roys qu'à la basse personne.

Donc au trespas que je ne sois pleuré :

Pour autre fin je n'avois respiré.

Ce seul confort me reste sous la tombe

Qu'il faut un jour que le plus brave tombe

Dans le bateau qui conduit aux enfers,

Et qu'en la fosse il nourrisse des vers,

Puisque la loy de l'égale Nature

Nous a bastis sujets à pourriture.

Tavaszom teljén vert le a Halál,

és jó, hogy nem kell többet élni már:

mert nem csak füst-e minden a világon,

habra torló hab, szálló szél, meg álom?

Az ember is csak tavaszi levél,

elfonnyasztja, mint a füvet, a dér;

elmúlik minden: nem kímél a Párka,

egyformán sújt le pórra és királyra.

Holtomban tehát ne sirassatok:

más sorsra szívem sose szomjazott.

A sírban az a vigaszom lehet csak:

a legbátrabb is hanyatt zuhan egy nap

az alvilági csónak fenekén,

s gödre férgei híznak tetemén;

mert a természet nem ismer kivételt,

s a rothadásnak alkot benned ételt.