Lamartine, Alphonse de: Invocation

O toi qui m'apparus dans ce désert du monde,

Habitante du ciel, passagère en ces lieux !

O toi qui fis briller dans cette nuit profonde

Un rayon d'amour à mes yeux ;

A mes yeux étonnés montre-toi tout entière,

Dis-moi quel est ton nom, ton pays, ton destin.

Ton berceau fut-il sur la terre ?

Ou n'es-tu qu'un souffle divin ?

Vas-tu revoir demain l'éternelle lumière ?

Ou dans ce lieu d'exil, de deuil, et de misère,

Dois-tu poursuivre encor ton pénible chemin ?

Ah ! quel que soit ton nom, ton destin, ta patrie,

Ou fille de la terre, ou du divin séjour,

Ah ! laisse-moi, toute ma vie,

T'offrir mon culte ou mon amour.

Si tu dois, comme nous, achever ta carrière,

Sois mon appui, mon guide, et souffre qu'en tous lieux,

De tes pas adorés je baise la poussière.

Mais si tu prends ton vol, et si, loin de nos yeux,

Soeur des anges, bientôt tu remontes près d'eux,

Après m'avoir aimé quelques jours sur la terre,

Souviens-toi de moi dans les cieux.

Ki fölgyúltál nekem e sivatag világban,

egekből földre szállt vándor e tájon át!

s felém ragyogtatod a súlyos éjszakában

a szerelem szent sugarát:

Ámult szemem előtt tovább ne titkolózz már,

áruld el a neved, hazád és végzeted;

szólj: földi asszony lánya volnál,

vagy csak egy égi lehelet?

Az örök fény ölén melenget már a holnap?

Vagy itt lenn, kínja közt a gyásznak és nyomornak,

itt kell járnod tovább kimért ösvényedet?

Ó légy bár földi nő, vagy angyala a mennynek,

s akárhogy hívjanak, bárhol legyen hazád:

hadd áldozzam rád életemnek

szerelmét és alázatát!

Ha sorsod egy velünk, s a sírba egy halál visz:

vezérelj, gyámolíts és tűrd el kegyesen,

hogy fölcsókolja szám szent lábaid porát is.

De ha nem otthonod mégsem e földi börtön

s angyalai hugát, visszaszólít a menny:

akit csak pár napig szerettél itt a földön,

emlékezzél rám odafenn!