Lamartine, Alphonse de: Les Pavots

Lorsque vient le soir de la vie,

Le printemps attriste le coeur:

De sa corbeille épanouie

Il s'exhale un parfum moqueur.

De toutes ces fleurs qu'il étale,

Dont l'amour ouvre le pétale,

Dont les prés éblouissent l'oeil,

Hélas! il suffit que l'on cueille

De quoi parfumer d'une feuille

L'oreiller du lit d'un cercueil.

Cueillez-moi ce pavot sauvage

Qui croît à l'ombre de ces blés:

On dit qu'il en coule un breuvage

Qui ferme les yeux accablés.

J'ai trop veillé; mon âme est lasse

De ces rêves qu'un rêve chasse.

Que me veux-tu, printemps vermeil?

Loin de moi ces lis et ces roses!

Que faut-il aux paupières closes?

La fleur qui garde le sommeil!

Az élet alkonyán, ha megjő

a tavasz, csak letör. De egy

virágkosárból illatfelhő

száll rám, áradva incseleg!

A sok virág a szerelem szép

igézetében bontja kelyhét

és kápráztatja a szemet.

De jaj, ha egyet is letépnek:

illata egyetlen levélnek

sírban párnázza fekhelyed...

Tépjetek egy vadmák-virágot,

mely búzatáblákban terem,

hogy ihassam bájitalát, hogy

lehúnyhassam fáradt szemem!

Öreg vagyok, ernyedt a lelkem,

a vágy csak vágyat olt ki bennem -

friss ág nekem hiába hajt.

Liliom, rózsa, merre tűntek?

Nem kell virág lezárt szemünknek,

csak az, mely álmunk őrzi majd.