Rouaud, Jean: A becsület mezején (részlet) (Les Champs d’Honneur (detail) in Hungarian)

Absent de l'original.

Apa halála után teljes az elhagyatottság. A dolgok lustán, barbár fesztelenséggel folytak tovább megszokott medrükben: a kertet felverte a gyom, a fasort zöld moha szegélyezte, a barkát már senki sem metszette meg, az udvaron senki sem cserélte ki a kőlapokat, poshadozott az összegyűlt víz, lyukak keletkeztek a téglafalon, a tárgyak rendrakásra vártak, a tessék-lássék javítások mindig átmeneti időre szóltak. Semmi sem állt többé ellen a lassú pusztulásnak.

A temetés utáni napokban Julien, a sírásó elhozott nekünk három értékes tárgyat, melyet a családi kriptában talált: apa szüleinek jegygyűrűit és édesanyja arany fogsorát. A konyhaasztalra tette le kincseit, félénken, a társadalomból kitaszítottak alázatával. Valaha napszámos volt, ami a legalacsonyabb fokozatot jelentette a vidéki hierarchiában, keze munkáját adta bérbe, cserébe az istállóban kapott fekhelyet, s fizetségül enni adtak neki. Az, hogy községi sírásóvá lépett elő, több volt a számára, mint nem remélt felemelkedés: szinte lovaggá ütéssel ért fel. Egy metaforának köszönhetően kapta meg az állást. Amikor utolsó útjára kísérte a főnökét, állítólag ezt mondta a hozzá forduló polgármesternek: „A halottak olyanok, mint a mag, eltemetjük őket a földbe, aztán minden az égtől függ.” Lehet, hogy az első emberek eleinte tényleg csak a halottaikat temették el, és több ezer évvel később azért jutott eszükbe a reményteli mozdulat, amellyel magot vetettek a földbe, mert bíztak a feltámadásban. Akárhogy is, a szájról szájra terjedő anekdota elismerést hozott Juliennek. Mindenki úgy érezte, mélység van benne, s ez illik ahhoz, aki napi kapcsolatban áll a halottakkal. A kommentárokban az áll, hogy a természet ölén a magány gyakran elvezet a világegyetem teljességének érzékeléséhez – s ez sokkal kézenfekvőbbnek tűnt, mint az, hogy valaki egy földre eső alma láttán felfedezze az egyetemes gravitáció törvényeit. A községi sírásó helyét ekkoriban senki nem töltötte be, így a polgármester és tanácsadói, akikre nagy hatással volt a népi bölcsesség e gyöngyszeme, azonnal odaadták az állást a filozófuslelkű, munka nélküli napszámosnak.

Eleinte azt hitte, hogy újabb bölcsességeket várnak tőle. Ha csak lehetett, megjegyezte: „A kövek a föld csontjai”, de mivel kezdeti ihlete sehogy se tért vissza, kis idő múlva óvatosan visszavonult a birtokára. Mivel napi kapcsolatban állt a halottakkal, úgy érezte, megengedheti magának, hogy ne beszéljen halkan a temetői munkák irányítása közben, így túlharsogta a látogatók mormolását, ezzel is jelezve, ki az úr a háznál. Macskakönnyed mozdulatokkal járt-kelt a sírok között kék, toldott-foldott, sáros kezeslábasában, sapkáját a szemébe húzta, zöld gumicsizmájában öles léptekkel haladt előre. Meleg időben liter bora vizesvödörben hűsölt a temetőkert egyetlen csapja mellett, amelyre zakóját akasztotta. Felállított egy vázát, melyet felborított a szél, kitépett egy fűszálat, elgereblyézte egy sírhant tetején a homokot, a megfelelő szögbe állított egy keresztet, tőle telhetően finom mozdulattal megigazított egy csokor virágot kérges kezével, mely begörbült, amióta végképp kikötött az ásónyél mellett. Az árnyak seregének kis káplárjaként alighanem szívesen meghúzta volna halottai fülét, ha nem kellett volna attól tartania, hogy a fül a kezében marad.

Számára mindenszentek volt a dicsőség napja. Ilyenkor övé volt a krizantémárusításból szerzett bevétel, a cserepeket a temető rácsos kapuja előtt helyezte el egy két bakból és három deszkából összeeszkábált állványon. Maga mellé vette a fiát, Yvont, aki egyébként nem az ő fia volt, és örömmel tetszelgett az üzletember szerepében. Amint összegyűlt három vevő, úgy tüsténkedett közöttük, mint egy vígjátékbeli inas, örökösen görnyedt háttal, hüvelykujjával igazgatva tarkóján a sapkát, mintha tengernyi teendője között levegőhöz se jutna. Erre máskülönben azért volt szükség, hogy kicsit kiszellőztesse a fejét, és némi gondolkodási időt nyerjen az üzletkötés előtt, mert nehezen boldogult a számokkal. A művelet megkönnyítése érdekében az összes árat nullára kerekítette, így évente változott, hogy három- vagy négyfejű krizantémot érdemes-e venni. Gatyája a két lába közt a térdéig lógott, hátsó zsebéből elővett egy vastag bőrtárcát, melybe a gyakorlott lókupec magabiztosságával csúsztatta bele a bankjegyeket. Yvon beérte egy papírutánzattal, egy Chantenay cukrosdobozzal, melyet úgy hajtogatott szét és vissza, hogy két zsebe legyen, egy a papírpénznek, a másik meg az aprónak. Mathilde, akinél heti pár órát dolgozott a kertben, odaajándékozta neki fia, Rémi régi, rendbe tett, kifényesített pénztárcáját, de amikor Yvon legközelebb átvette a fizetségét, megint leleményes papíralkotmányát húzta elő a zsebéből, mely az ő szemében a találékonyság és a tekervényes agy bizonyítéka volt. Igazság szerint közelebb állt a Homo habilishoz, mint a sapiens sapienshez: nem lehetett tudni, ki nemzette, a nagybátyja vagy a nagyapja, de vitathatatlanul nyomot hagyott rajta ez a fáraócsaládhoz illő örökség. Nevelőapja megbízásából ő szállította ki azokat a krizantémokat, melyeket nem a randomi temetőbe szántak. Telepakolt egy szállítórekeszt, melyet úgy-ahogy felerősített a csomagtartójára, aztán biciklijére pattant, megfordította a sapkáját, s ellenzőjével a tarkóján szélsebesen végigszáguldott a kisvároson, azt üvöltve: „Hajrá, Bobet!”

Mindenütt nevetség tárgya volt. Már gyerekkorában is folyton rajta csúfolódtak az iskolatársai, akiknek az volt a kedvenc szórakozásuk, hogy órák után hazafelé menet sarokba szorították a régi Pokol-torony, egy középkori erőd düledező romja mellett, és megdobálták kővel. Az iskolában a tanító felügyelete alatt viszonylagos nyugalmat élvezett, bár rendszeresen emlegették, mint rossz példát. És a szünetek is egész békésen teltek, kivéve, ha esett: ekkor ugyanis az összes nebuló azon igyekezett, hogy a pocsolyák sáros vizébe belerúgva összefröcskölje. Igazi kálváriája akkor kezdődött, amikor a gyerekek öt órakor vadul kirontottak az iskolából. Lecövekelt a torony lábánál, és várta, hogy kezdődjön a kődobálás, pajzsként arca elé emelt iskolatáskája mögött keresett menedéket. Záporoztak a kövek, tompa zajjal puffantak szegényes védőpajzsára. Két ügyes kitérő között még ahhoz is volt bátorsága, hogy farkasszemet nézzen támadóival, és szitkokat szórjon rájuk. Kedvenc káromkodása valami tájnyelvi hangutánzó szó volt, amiből aztán a saját gúnyneve lett, ha rosszra fordultak a dolgok. Időnként egy kő eltalálta a lábát, s látták, amint indiántáncba kezd. Máskor üvöltve zuhant a földre, ami ahelyett, hogy meglágyította volna támadói szívét, általános derültséget keltett. Nem volt senki, aki megakadályozta volna, hogy a villám éppen ebbe az eszményi villámhárítóba csapjon bele.

A szerencsétlenség tehát kiváló alanyra talált, és kérlelhetetlenül bevetette kimeríthetetlen eszköztárát. Yvon már tizenöt évesen látta, hogy gyíkok másznak a falon, és hiánytalanul felsorakozott előtte a delirium tremens képzelet szülte állatkertje, az ágya alatt futkározó valódi patkányokkal együtt. Julien halálakor egyetlen tiszta lepedőt sem találtak a döngölt padlós házban. Yvon vette át nevelőapja helyét. Ettől kicsit meg is nőtt a mellénye. Az útjába kerülő asszonyok azt mondták, hogy romlott, mert alattomosnak látták a tekintetét, pedig mindenekelőtt sóvárgás volt benne. Szegény Yvon, mindenki menekült előle. Egy árokban találták holtan, elpusztította a máját a cirózis, a biciklije – élete hű társa – mellett feküdt, nyilván elütötte egy autó, hogy bevégezze a munkát, amelyet a gyerekek az iskolából kijövet kezdtek el. A csendőrök hamar lezárták az ügyet, és senki sem emelt panaszt. Mindenki úgy gondolta, hogy ez volt a legjobb, ami történhetett vele. Yvon huszonkilenc évesen halt meg, magányosabban, mint egy kivert kutya – rövid és sivár élete végén.