This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Sade, marquis de: Correspondance [Vincennes], 17 février 1779.

Portre of Sade, marquis de

Correspondance [Vincennes], 17 février 1779. (French)

A Madame de Sade

 

[Vincennes], 17 février 1779.

 

            Je te réponds avec mon exactitude ordinaire, ma chère amie, car rien de plus facile à toi que de compter mes lettres et de voir s'il t'en manque: tu n'as qu’à compter les tiennes.

            Je ne suis point hors d'état de t'écrire, assurément, et quand je le serais, de peur de t'inquiéter, connaissant tes sentiments pour moi, je ferais si bien que tu ne t'en apercevrais pas. Mais dis-moi, je t'en prie, ce que tu veux me dire quand tu diras toujours : Si tu ne peux pas m'écrire, fais-moi écrire ? Tu t'imagines, sans doute, que j'ai des secrétaires à mes ordres : hélas, je suis bien loin d'avoir un tel faste, quand à peine ai-je mes besoins les plus nécessaires ! Un homme, toujours très pressé, paraît quatre fois dans ma chambre dans la journée, dont l'une à la pointe du jour, pour me demander si j'ai bien dormi (tu vois que c'est pousser les attentions loin) ; les quatre fois, pour m'apporter à manger, etc. Sept minutes bien rondes et bien complètes sont l'intervalle exact qu'il passe avec mis dans ces quatre visites, en tout ; puis c'est fini : Crève, si tu veux, d'ennui et de chagrin ; du reste, c'est ce qui nous est fort égal. - Dis-moi un peu, je t'en prie, si on a des secrétaires à ses ordres, quand on en est réduit là ! Mais, m'objecteras-tu peut-être, tu ne m'as point dit cela autrefois...Eh, mais vraiment, c'est qu’autrefois, on avait pour moi beaucoup plus d'attentions qu’à présent ; autrefois, je me promenais beaucoup plus souvent ; on ne me quittait jamais quand je mangeais ; j'étais dans une bonne chambre où je faisais bon feu...Et à présent, plus personne quand je mange, beaucoup moins de promenades, niché dans la chambre la plus humide du donjon (car ce n'est que de là que j'ai mes douleurs de tête). Et, pour surcroît d'agrément, impossibilité d'y faire du feu, car, tel que tu me vois, je n'en ai pas encore allumé de tout l’hiver, et puis bien assuré à présent que je n'en allumerai pas. Voilà comme je suis, ma chère amie. Mais aussi, à présent, on n'a plus besoin de moi : mon procès est jugé. Si je crève, tant mieux, autant de débarrassé...Et je suis très persuadé, dans le fond, on n'en serait pas fâché. Et tu ne veux pas que, dans une telle situation, on demande avec la plus vive instance d'en sortir, ou, au moins de savoir le temps qu'on a à y être ? Il faudrait être bien ennemi de soi-même pour ne pas s'occuper de cette seule idée, l’être autant que le sont de moi, et ceux qui m'y tiennent et ceux qui refusent de me satisfaire sur l'unique consolation que je demande...Tu ne le sais pas, dis-tu ! Et si tu ne le sais pas, comment fais-tu pour me l'indiquer ? Ne me répétez pas un pareil mensonge, au nom de Dieu ! Ne me le répétez pas, car il me fait bouillir le sang. Je vous prouverai de la façon la plus authentique que vous saviez, dès le 14 février 1777, que j'irais me faire juger le 14 juin 1778. Or, si vous avez si bien su cette première partie de ma détention, comment voulez-vous me persuader que vous ne savez pas la seconde ?

            Mais que disje?...Hélas ! Vous ne vous refusez pas à me la dire, et vous me dites assurément d'une manière bien aussi forte et bien aussi expressive que vous m'avez montré les seize mois avec votre numéro 22. Y a-t-il rien de si clair au monde que le samedi 22 février, numéro trois en fin ? Douter, après cela, que le jour de ma sortie n'est pas le 22 février 1780 serait assurément se faire une bien fatale illusion. Mais, de peur que je ne fusse pas assez convaincu, vous eûtes la bonté, fort peu de temps après, de m'envoyer trois blancs-seings, en me bien assurant que c'était pour trois ans. Et renouvelant encore aujourd'hui ce charmant signal, aujourd'hui bien précisément que voilà deux ans passés et qu'il en reste encore un, vous me redemandez encore à cor et à cri un blanc-seing ! Et vous voulez que je doute, après des marques de cette force-là ? Non, non, non, je ne doute pas d 'une minute avoir encore une malheureuse année à souffrir. Il est inutile que vous vous appesantassiez davantage sur cela ; je vous comprends, je vous entends, ne m'en renouvelez pas davantage l'affreux souvenir. Ce que je trouve indigne, ce que je ne pardonnerai jamais à ceux et à celles qui le font, c'est de chercher à détruire cette idée, au lieu de la fortifier. Quand, dès les commencements, vous me faisiez comprendre ces trois ans-là , d'une manière si forte, pourquoi, lorsque je disais ici, me répondait-on : Quelle idée ! Trois ans, c'est impossible ! Quelques mois, tout au plus...Voil à ce qu'il y a d’infâme, voilà ce qu'il y a d'odieux et voilà ce  qui a fait tout le chagrin et tout le malheur de ma situation. N'eût-il pas été infiniment plus humain de me laisser dans mon illusion, puisqu’elle n'était pas une chimère, que de la détruire chaque jour pour me mettre dans le cas de former un espoir qu'on ne faisait naître, qu’on ne fomentait en moi, que pour jouir du malheur où devait me mettre le chagrin de voir détruit ? Je le répète, ces procédés sont odieux ; ils sont également dépourvus d 'humanité et de bon sens et ne portent l’emblème que d'une férocité imbécile pareille à celle des tigres et des lions. Et, à présent, lorsque, plus soutenu que jamais dans idée très réelle que j'ai encore un an à  ouffrir, je le témoigne dans mes lettres – toujours, recommençant la même chanson, on a l'audace, l'infamie de m'écrire, sur douze pots de confiture que je demande au mois de décembre : Douze pots de confiture ! Oh, grand Dieu ! Que voulez-vous faire de cela ? Vous donnez bal, sans doute ? En tous cas, il n'y aura pas grand mal qu'il en reste. Voilà en deux mots quel a été et quel est encore l'ouvrage de mes bourreaux, car quel nom donner à ceux de qui j'ai reçu des coups de poignards les plus violents ? Dès que vous me disiez : trois ans, des que je m'y attendais, pourquoi détruire mon illusion ? Pourquoi me faire entrevoir une sortie plus prochaine, quand ça n'était pas vrai ? Et pourquoi enfin, se plaire à m'offrir à tout moment l'espoir, pour me l'arracher l'instant d’après ? C'est de ce jeu infâme que je me plains ; et ceux qui, en le jouant, servent d'instrument à la vengeance des autres, remplissent un rôle bien plat et bien méchant, je pourrais ajouter bien barbare, car que leur ai-je fait, à ces gens-là ? A l'un, rien : je ne l'avais jamais vu de ma vie ; à l'autre, des honnêtetés et des politesses...Enfin, tout est dit à présent ; ils peuvent aiguise leurs traits pour l'année prochaine, si par hasard mon illusion est trop avantageuse ; car, pour celle-ci, je leur déclare qu'ils diraient et écriraient le diable, qu'accoutumé à leurs odieux mensonges, je ne croirai pas sorti une minute plus tôt que le 22 février 1780. - N'en parlons plus.

            Une phrase de votre lettre serait pourtant capable de faire entrevoir un sort encore plus affreux. La voici : Rien ne prouve que les termes que je t'ai indiqués d’après mes conjectures soient faux. Mais ces termes que vous m'avez indiqués ne sont que le 22 février 1780. Je déclare et proteste d'avoir jamais ni vu ni deviné d'autre indication dans vos lettres. Cependant, la phrase d’après, vous mettez : Tu vas me dire à cela : mais pourquoi m'as-tu marqué à La Coste telle et telle choses ? Je te répondrai que l'on m'a trompée. Mais ce que vous m'avez marqué à La Coste était que l'on vous avait dit que je serai encore trois après mon jugement, ou un an et de l'exil. Vous dites, à présent, que vous êtes fâchée de m'avoir mandé cela. C'est donc pis, car on n'est pas fâché d'avoir dit à quelqu'un plus qu'il n'y a : c'est lui ménager une surprise agréable ; on ne lui doit pas d'excuse de l'avoir trompé dans ce sens-là...Cependant, vous m'en faites. C’est donc pis, et si c'est pis, je suis donc encore bien loin de compte, en croyant sortir le 22 février 1780 ! Vous m'obligeriez infiniment de m'expliquer cette phrase, car elle me donne encore cruellement d'inquiétude et de chagrin.

            Dis-moi, je t’en prie, demandes-tu quelquefois aux infâmes scélérats, aux gueux abominables qui se divertissent à me tenir sur des charbons ardents en me refusant de me faire savoir mon terme, ce qu'ils espèrent gagner par là ? J'ai déjà dit et écrit mille fois qu 'au lieu de gagner, l'on perdait, qu'au lieu de me faire du bien, on me fait le plus grand mal, que mon caractère n'est pas de nature à être mené comme cela, que l'on m’ôte et la possibilité et la volonté de faire des réflexions et conséquemment de profiter de la situation. J'ajoute et certifie aujourd’hui, au bout de deux ans de cette horrible situation que je me sens mille fois pis que n'était en entrant ici, que mon humeur y est devenue aigre, acariâtre, mon sang mille fois plus bouillant, ma tête mille fois plus mauvaise, et qu'en un mot, il faudra que j'aille vivre dans un bois en sortant d'ici, par l'impossibilité ou l'état dans lequel je suis me mettra de vivre avec des hommes ! - Eh ! Que m'en coûterait-il, grand Dieu, de dire que ça me fait du bien, si ça m'en avait fait ? Hélas, messieurs les apothicaires, à présent que vos drogues sont payées et aux deux tiers prises, pourquoi ne conviendrais-je pas de leur efficacité, si elles en avaient ? Mais, croyez-moi, elles n'en ont d'autre que de me rendre fou, et vous êtes des empoisonneurs et non des médecins, ou plutôt des scélérats qu 'il faudrait rouer, pour vous apprendre à tenir un innocent enfermé pour la seule satisfaction de votre vengeance, de votre cupidité et de vos petits vilains intérêts personnels. Et je m'en tairais un jour ? Puissé-je être anéanti milles si cela est vrai ! - D'autres ont été leurs dupes, me dis-tu, et n'en ont mot dit...Ce sont des animaux, ce sont des imbéciles ; s'ils avaient parlé, s'ils avaient dévoilé toutes les horreurs, toutes les infamies dont ils ont été les victimes, le monarque eût été éclairé ; il est juste et il ne l'eût pas souffert ; et c'est précisément de leur silence que naît l'impunité de ces gueux-là. Mais je l'éclairerai, j'ouvrirai les yeux, dussé-je aller me jeter aux pieds du roi, pour demander raison et justice de tout ce qu'on m'a fait injustement souffrir.

            Oh ! Tu n'as pas besoin de me recommander de ne calculer ni confronter tes lettres ! Je te donne ma parole d'honneur que je ne le fais plus. Je l'ai fait, pour mon malheur, car j'en ai pensé devenir fou, mais pour le refaire encore, j'aimerais mieux être tenaillé. Vous faites la sourde oreille sur le numéro 22...La question que je vous faisais était bien simple, mais vous ne pouvez me donner aucune satisfaction ; n'en parlons plus. Souvenez-vous seulement que j'oublierai jamais votre acharnement ...Eh ! Si vous aviez bonne mémoire, vous vous rappelleriez si tous ces tarabustements faits à mon caractère ont réussi. La différence qu'il y avait de moi à La Coste, après les esclandres spirituels que l'on y venait faire, et de moi quand on m'y laissait tranquille...vous devez voir, si tout ceci m'est bon.  Je ne veux rien rapporter qu' à ce que vous me disiez vous-même sur cela. Si Mille Rousset ne peut pas dire ce qu’elle ne sait pas, qu'elle ne dise donc rien : voilà toute na réponse ; elle doit m'entendre. Si elle boude, tant pis pour elle ; elle me fait bien voir ce que c'est que les amis du siècle, etc.

            Peut-on savoir qui a épousé Milli d'Évry ? Milli de Launay, dis-tu, n'est point mariée, et je n'irai point à sa noce. Elle va donc se marier, puisque tu t’apprêtes a à ne point aller à sa noce ? Conséquemment, Marais ne m'a donc pas tant menti que tu prétends. Mais, par exemple, ce sur quoi il m'a bien menti, c'est quand il m'a dit que je ne serais que six mois ici. Voila ou je le trouve un gueux abominable, parce qu'il savait bien que cela n'était vrai et qu'il est indigne de dire moins : c'est préparer à un homme le moment du désespoir le plus affreux quand il voit son espoir frustré. - Je ne réponds point au blanc-seing. C'est un signal. Il a rempli son effet, n'en parlons plus. N'avez-vous pas l'argent de Provence ? Faites-le venir, si vous en avez besoin, mais je ne signe rien.

            Toute ma consolation ici est Pétrarque. Je le lis avec un plaisir, une avidité qui ne peut se comparer à rien. Mais j'en fais comme Madame de Sévigné des lettres de sa fille : je le lis doucement , de peur de l'avoir lu. Comme cet ouvrage est bien fait !... Laure me tourne la tête, j'en suis comme un enfant, je la lis tout le jour, et la nuit j'en songe. Écoute un rêve que j'ai fait d'elle hier, pendant que tout l'univers était à s'amuser.

            Il était environ minuit. Je venais de m'endormir, ses mémoires à la main. Tout d'un coup, elle m'a apparu...Je la voyais ! L'horreur du tombeau n'avait point altéré l'éclat de ses charmes, et ses yeux avaient encore autant de feux que quand Pétrarque les célébrait. Un crêpe noir l’enveloppait en entier, et ses beaux cheveux blonds flottaient négligemment dessus. Il semblait que l'amour, pour la rendre encore belle, voulut adoucir tout l'appareil lugubre dans lequel elle s'offrait à mes yeux. « Pourquoi gémis-tu sur la terre ? M'a-t-elle dit. Viens te rejoindre à moi. Plus de maux, plus de chagrins, plus de trouble, dans l'espace immense que j'habite. Aie le courage de m'y suivre. »A ces mots, je me suis prosterné à ses pieds, je lui ai dit : « O ma Mère !... »

            Et les sanglots ont étouffé ma voix. Elle m'a tendu une main que j'ai couverte de mes pleurs ; elle en versait aussi. « Je me plaisais, a-t-elle ajouté, à porter mes regards dans l'avenir, lorsque j'habitais ce monde que tu détestes, je multipliais ma postérité jusqu'à toi et je ne te voyais pas si malheureux. » Alors, absorbé par mon désespoir et ma tendresse, j'ai jeté mes bras autour de son col pour la retenir, ou pour la suivre, et pour l'arroser de mes larmes, mais le fantôme a disparu. Il n'est resté que ma douleur.

O voi che travaiglate, ecco il cammino

Venite a me se'l passo altri non serra.

Petr. Son. LIX.

            Bonsoir, ma chère amie, je t'aime et t'embrasse de tout mon cœur. Aie donc un peu plus de pitié de moi, je t’en conjure, car je t'assure que je suis plus malheureux que tu ne penses. Juge tout ce que je souffre, et l'état de mon âme a tout le sombre de mon imagination. J'embrasse même les gens qui me boudent, parce que je ne hais en eux que leurs torts.

            Ce 17 février, au bout de deux ans d'affreuses chaînes.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationSade: Œuvres complètes, Correspondance, Paris, Au Cercle du Livre précieux
Bookpage (from–to)tome XII, pp. 175-181.

Börtönévek [Vincennes], 1779. február 17. (Hungarian)

Feleségének

 

[Vincennes], 1779. február 17.

 

            Drága barátném, szokott pontosságommal válaszolok neked, hiszen mi sem egyszerűbb neked, minthogy megszámold a leveleimet, és lásd, hiányzik-e belőle, elég, ha megszámolod a saját leveleidet.

            Szó sincs róla pedig, hogy ne tudnék neked írni: ha mégis úgy lenne, akkor – ismerve irántam táplált érzéseidet, és hogy ne aggódj – úgy oldanám meg, hogy észre se vedd. De kérlek, magyarázd meg, mit értesz azon, amit folyton ismételgetsz: Ha te magad nem tudsz írni, írass nekem? Biztosan azt képzeled, hogy titkárok lesik a parancsaimat, de sajnos, semmi efféle pompában nincs részem, távol állok tőle, annyira, hogy még a legszükségesebbeket is alig tudom beszerezni! Naponta négyszer megjelenik a szobámban egy ember, aki soha nem ér rá: egyszer napfelkeltekor, hogy megkérdezze, jól aludtam-e (látod, milyen messzemenően figyelmesek ), a többi alkalommal meg ételt hoz, stb. Mindent összevéve kereken hét percet tölt velem összesen a négy látogatás során, aztán kész: Dögölj bele az unalomba és a bánatba, ha tetszik, nekünk aztán édes mindegy. – Mondd csak kérlek, hogy aki ilyen ínségre jutott, annak vannak-e parancsait leső titkárai!  De – fogod majd talán felhozni ellenem -, vajon  mondtam-e ilyesmit korábban?[1] …Nem, csakugyan nem, de azért, mert régen sokkal figyelmesebben bántak velem, mint most, régen sokkal gyakrabban sétáltam, soha nem hagytak magamra étkezés közben, jó szobám volt, ahol rendesen begyújtottam…Most pedig? Senki nincs velem, amikor eszem, sokkal kevesebbet sétálok, a vártorony legnyirkosabb cellájában kuporgok (mert csakis  ettől erednek a fejfájásaim). És még, a gyönyörűségek netovábbjaként, tüzet sem lehet rakni benne, mert én mondom neked, hogy egész télen egyszer sem tudtam begyújtani, és biztosíthatlak, hogy ezentúl sem fogok. Drága barátném, így élek! És most már, nincs is rám szükség: a perem eldőlt. Ha megdöglök, csupa haszon, legalább megszabadulnak tőlem…És meg vagyok győződve róla, hogy a lelkük mélyén nem is bánnák. És csodálod, hogy ilyen helyzetben a lehető leghevesebben erősködöm, hogy kijussak innen, vagy hogy legalább megtudjam, mennyi időt kell itt töltenem?  Önmaga ellensége kell legyen az, aki nem csak és kizárólag ezzel az egyetlen gondolattal foglalkozik, és legalább ennyire ellenségeim azok, akik engem itt tartanak, és akik megtagadják tőlem az egyetlen vigaszt, ami után esedezem… Azt mondod, nem tudod! És ha nem tudod, hát hogyan vagy képes jelt adni? Isten nevére kérlek, ne ismételgessetek ilyen hazugságot! Ne ismételgessétek, mert felforr tőle  vérem! Be fogon bizonyítani, a lehető leghitelesebben, hogy már 1777. február 14-én tudtátok, hogy 1778. június 18-án fogják kimondani felettem az ítéletet. Márpedig, ha tudtátok, hogy melyik  fogságom első szakasza, akkor hogyan akartok meggyőzni arról, hogy a második részét nem ismeritek?

            De mit is beszélek? …Jaj, nem megtagadod, hogy megmondd, hanem biztosan ugyanolyan erősen  és jelentősen  fejezed ki, mint ahogyan a tizenhat hónapot megmutattad a 22-es számmal.[2] Mindennél világosabb a szombat, február 22, n°3 a végén! Ha ezek után kétségbe vonnám, hogy a szabadulásom napja 1780. február 22-e, akkor bizonyára végzetes illúzió áldozata lennék. Majd nem sokkal később, nyilván a nagyobb meggyőző erő kedvéért, jóságosan három korlátlan meghatalmazást küldtél, azzal, hogy ez három évre szól.[3] Na és az elbűvölő jelzést megújítva, ma, pontosan ma, azután, hogy két év letelt, és még egy marad, nagy hűhóval újabb korlátlan felhatalmazást kérsz tőlem! És még kételkednem kellene, ilyen erős jelzések után? Nem, nem, egyetlen percig sem kétlem, hogy még egy évet kell sínylődnöm. Felesleges tovább erősködnötök: értem, hallom, ne idézzétek fel újra meg újra elő ezt a szörnyű emléket. Ezt találom méltatlannak, és nem bocsátom meg soha azoknak, akik – férfiak és nők vegyesen – igyekeznek lerombolni ezt a meggyőződésemet, ahelyett hogy megerősítenék. Nem ezt mondogattátok-e nekem,  az első időktől kezdve? Olyan erősen sulykoltátok belém ezt a három évet, és én is ezt ismételgettem, vajon miért vetették itt mindig ellenem: Micsoda ötlet! Ugyan, három év, az lehetetlen, legföljebb pár hónap…Ez igazán aljas, ez igazán gyalázatos, és ettől lettem mélységesen bánatos és boldogtalan. Nem az lett volna-e sokkal emberségesebb, ha meghagyják az illúziómat, miután nem is volt légből kapott ábránd, ahelyett hogy naponta lerombolják, csak azért, hogy új reményre ébredjek, amit aztán azért tápláltak bennem, hogy élvezzék a kétségbeesésemet, amibe a bánat kergetett, amikor a szemem láttára szertefoszlott? Ismétlem, gyalázatos módszerek ezek, híján vannak az emberségnek és józan észnek egyaránt, csak az ostoba vadállati elme jegyét viselik magukon,  tigrisekhez és oroszlánokhoz illők. És most megint, amikor biztosabban tudom, mint valaha, hogy még egy évet kell itt sínylődnöm, és erről számot adok a leveleimben, akkor folyton rázendítenek a régi nótára, van képük azt írni, a decemberben kért tizenkét lekvárosüveggel kapcsolatban: Nagy Isten! Minek az a tizenkét üveg? Mire akarja használni őket? Csak nem bált készül adni? Persze, az se nagy baj, ha marad belőle. Néhány szóban kifejezve:  lám, ezt művelték és művelik velem a hóhéraim,mert milyen más névvel illethetném azokat, akik ilyen éles tőrökkel döfködtek? Mióta azt hallottam tőletek: három év, mióta erre számítottam, miért kellett hát szétfoszlatni az illúziómat? Miért csillantották meg előttem a korábbi szabadulást, ha nem volt igaz? És miért keltettek bennem olyan élvezettel mindig új reményt, csak azért, hogy egy pillanattal később megfosszanak tőle? Emiatt a gyalázatos játék miatt panaszkodom, és azok, akik beleszálltak, mások bosszújának eszközei, silány, gonosz és -  hozzátehetném - , barbár szerepet játszanak, mert nekik ugyan mit vétettem? Az egyiknek semmit, életemben nem találkoztam vele, a másikkal mindig tisztességesen és udvariasan bántam…Most végre mindent kimondtam. Ellenségeim hegyezhetik nyilaikat a jövő évre, ha illúzióm netán túl fényes lenne, mert kijelentem, hogy bármi ördögit hordjanak is össze rólam szóban és írásban, már hozzászoktam gyalázatos hazugságaikhoz, és nem fogom elhinni, hogy egy perccel is korábban szabadulok, mint 1780. február 22. - Több szót ne is ejtsük erről.

       Leveled egyik mondata mégis mintha ennél szörnyűbb sorsot sejtetne számomra. Idézem: Semmi nem bizonyítja, hogy a hozzávetéseimen alapuló, neked jelzett határidők tévesek. De hiszen nincs más  nekem jelzett határidő, mint 1780. február 22-e. Kijelentem és bizonygatom, hogy soha más jelzést nem láttam, és nem is fejtettem meg a leveleidben. A következő mondatban viszont ezt írod: Azt fogod erre nekem szögezni: de miért jelentettél ezt meg azt La Coste-ban? Amire azt fogom felelni, hogy megtévesztettek. De amit La Coste-ban jelentettél, az nem volt más, mint hogy még három évet fogok raboskodni az ítélet után, vagy egy évet, és száműznek. Most pedig azt mondod, hogy bánod, amiért ezt közölted velem. Ez pedig rosszabbat jelent, hiszen senki sem bánja, ha valaki többet jelzett előre, mint amennyi a valóságos: ezzel kellemes meglepetést szerez; nem kell mentegetőznie, ha ilyen értelemben tévesztette meg. Mégis mentegetőzöl. Vagyis ez rosszabbat jelent, és ha rosszabb, akkor még távol vagyok a végső számtól, abban a hitben, hogy 1780. február 22-én szabadulok. Végtelenül leköteleznél, ha megmagyaráznád ezt a mondatot, mert egyelőre kegyetlen aggodalomban és bánatban élek miatta.

            Kérlek, meséld el, hogy meg szoktad-e kérdezni néha ezektől az aljas gazemberektől, ezektől a gyalázatos csirkefogóktól,  akik mulatságból izzó parázson tartanak azzal, hogy nem hajlandók elárulni a szabadulásom napját, hogy mit nyernek ezzel? Ezerszer leírtam és elmondtam már, hogy nemhogy nem nyernek semmit, de veszítenek: nem használnak, hanem a lehető legtöbbet ártják nekem,  mert nem olyan a jellemem, hogy így lehetne bánni velem, és hogy a lehetőséggel együtt a kedvemet is elveszik, hogy magamba szálljak, következésképpen, hogy javamra fordítsam a helyzetet. Ma hozzáteszem ehhez, és bizonyítom, hogy két évnyi szörnyű raboskodás után ezerszer rosszabbnak érzem magam, mint amikor bekerültem ide: a hangulatom megkeseredett, zsémbes lettem, a vérem ezerszer jobban forr, a fejem sokkal rosszabb, egyszóval, ha valaha kijutok innen, egy erdőben kell majd élnem, mert nem leszek többet képes emberekkel együtt élni, olyan állapotba kerültem itt. – Istenem, ugyan mibe kerülne nekem, hogy azt állítsam, megjavultam, ha csakugyan jót volna nekem a börtön? Sajnos, patikus uraim, most hogy már megfizettem a kábítószereiket, és kétharmad részben be is szedtem, miért ne ismerném el, hogy hatásosak, ha csakugyan azok lennének? De - és ezt higgyék el nekem – nincs más hatásuk, mint hogy megőrjítenek, vagyis maguk méregkeverők, nem pedig orvosok, vagy inkább gonosztevők, akiket kerékbe kellene törni lecke gyanánt, hogy így merjenek egy ártatlant rács mögé dugni, kizárólag bosszúvágyuk, mohóságuk és apró személyes érdekeik kielégítése kedvéért. És hogy hallgatni fogok-e? Ezerszer haljak meg, ha ez igaz! – Másokat is rászedtek, mondod te, és azok mélységesen hallgattak... Az ilyenek állatok, gyengeelméjűek! Ha beszéltek volna, ha leleplezték volna a szörnyűségeket, mindazokat a galádságokat, amelyeknek áldozatai lettek, akkor a király tisztán látott volna, mivel igazságos, és nem tűrte volna mindezt, tehát éppen az ő hallgatásuk miatt maradnak büntetlenek ezek a gonosztevők. De én majd felvilágosítom a királyt, felnyitom a szemét, még ha a lába elé kell is vetnem magamat, hogy igazságot és elégtételt szolgáltasson nekem mindazért, amit igazságtalanul kell elszenvednem.

            Szükségtelen, hogy a leveleid számlálására és összehasonlítgatására buzdíts engem! Becsületszavamat adom, hogy többé nem fogok bele. Korábban megtettem, szerencsétlenségemre, mert azt hittem belebolondulok, de inkább tüzes fogókkal tépjék a húsomat, mint hogy újra kezdjem! A 22-es számra nézve süketnek tetteted magad…Holott igazán egyszerű kérdést tettem fel, de nem vagy hajlandó semmilyen kielégítő válaszra, erről tehát többet egy szót sem. Csak arra emlékeztetlek, hogy soha nem fogom elfelejteni, hogy acsarkodtál…Ó, ha jó lenne az emlékező tehetséged, fel tudnád idézni, vajon jó hatást tettek-e a zaklatások a jellememre.  Micsoda különbség aközött, amilyen akkor voltam La Coste-on, amikor békén hagytak, illetve az erkölcsi botrányok után, amit ott kavartak…[4] Ebből aztán igazán láthatja, mennyi jót tettek velem. Semmit nem akarok erről én kijelenteni, csak arra hagyatkozom, amit maga mond. Ha Milli Rousset nem tudja elmondani, amit nem tud, hát ne mondjon semmit, csak ennyi a válaszom, ő érteni fogja. Ha duzzog, lelke rajta, szépen bizonyítja nekem, mit érnek a barátok manapság stb.

            Lehet tudni, ki vette feleségül Milli D’Evry-t? Azt írod, hogy Mlle de Launay nincs férjnél, és nem megyek el a lakodalmára. Eszerint nemsokára férjhez megy, ha arra készülsz, hogy nem mégy el a lakodalmára? Vagyis Marais kevesebbet lódított, mint ahogy állítod. De akkor például, amikor azt állította, hogy csak hat hónapig leszek itt, hazudott. E ponton őt is gyalázatos gonosztevőnek találom, mert tudta, hogy valótlant állít, és mert méltatlan dolog kevesebbet mondani: ezzel a legszörnyűbb kétségbeesést készíted elő a másik számára, amikor reményét majd füstbe menni látja. – A korlátlan meghatalmazásra nézve nem válaszolok semmit. Ez jelzés. Betöltötte a hivatását, több szó ne essék róla. Nem áll-e rendelkezésetekre a provence-i pénz? Szedjétek be, ha szükségetek van rá, én ugyan alá nem írok semmit.

            Egyetlen vigaszom itt Petrarca. Semmihez sem fogható örömmel és mohósággal olvasom. De ugyanúgy járok el, mint Sévigné márkiné a lánya leveleivel: lassan olvasok, nehogy mindjárt a végére érjek. Milyen kiválóan van megírva ez mű!...Laura[5] egészen elcsavarja a fejemet, gyermekmódra falom egész nap, és éjszaka vele álmodom. Hallgasd meg az egyik álmomat, amit tegnap láttam, mialatt a világ mulatságba merült.

            Éjfél felé járhatott. Épp álomba szenderültem, Emlékirataival a kezemben. Hirtelen megjelent előttem…láttam. Az irtózatos kripta nem tompította el ragyogó szépségét, és szemében ugyanolyan tűz égett, mint amikor Petrarca megénekelte. Az egész alakját beborító fekete fátyol alól kibomlottak szép szőke tincsei. Mintha a szerelem kedvesebbé akarta volna tenni gyászos öltözékét, amelyben megjelent a szemem előtt. „Miért sínylődsz még mindig a földön? – szólt hozzám. „Kövess engem. Ebben a végtelen térben, amely a lakásom, nincs többé baj, bánat, viszálykodás. Legyen merszed, jöjj utánam.” E szavakra a lába elé roskadtam: ’Ó, Anyácskám!”

            Ekkor a zokogás elfojtotta a szavaimat. Laura felém nyújtotta egyik kezét, amelyet könnyeimmel áztattam, és az ő könnyei is kicsordultak: „Kedvtelve pillantottam a jövőbe, amikor még a lenti, általad gyűlölt világban laktam, utódaim sorába  tartozol te is, de akkor nem láttalak ilyen boldogtalannak.”  A kétségbeesés és a gyöngédség annyira erőt vett rajtam, hogy a nyakába kapaszkodva vissza akartam tartani, vagy vele menni, és könnyeimmel áztatni, de ekkor a jelenés eltűnt. Csak a fájdalom maradt velem.

O voi che travagliate, ecco il cammino

Venite a me se’l passo altri non serra.[6]

Petrarca, LIX. szonett

            Jó éjt neked, drága barátném, szeretlek és szívemből ölellek. Könyörgök, légy kicsit több részvéttel irántam, mert esküszöm, hogy sokkal boldogtalanabb vagyok, mint hiszed. Ítéld meg, mi mindent szenvedek el, és hogy a lelkiállapotom épp oly sötét, mint a képzeletem. Még azokat  is üdvözlöm, akik ellenségesek velem, mert csak a hibáikat gyűlölöm bennük.

            Február 17-én, két szörnyű, bilincsben töltött év végén.


[1]              A Vincennes-i várbörtönben való korábbi fogsága alatt és mindvégig nagyon szenvedett a magánytól. Itt arra utal, hogy ennie  is egyedül kellett, ami neki, mint francia arisztokratának egyben társalgást is jelentett.

[2]              Sade bonyolult számításokkal és misztikával próbálta megfejteni különböző, „jel”-ként értelmezett adatokból, hogy mennyi ideig kell még fogságban sínylődnie.

[3]              A felhatalmazással az anyós a márki alezredesi fizetését vehette fel.

[4]              Rendőrségi zaklatásokra céloz.

[5]              Sade az ősei közé számította Petrarca Lauráját (Laura de Noves), aki Laure de Sade néven állítólag Hugues de Sade felesége lett 1325-ben. Kérdés, hogy milyen emlékiratokat olvas a márki, mert nagybátyja, az abbé írt ilyen címen egy életrajzot : Mémoires pour la vie de Francois Pétrarque…, I-III, Amsterdam-Avignon, 1764-67. Sem Petrarca, sem Laura nem hagyott hátra emlékiratot.

[6]              Valójában Petrarca Daloskönyvének LXXXI. szonettjéből való az idézet „Kik megfáradtatok, hozzám vegyétek / utatok, gát közénk nem kerülhet. Sárközy György ford. a hasonló című kötetből, ford. Csorba Győző et altri. Budapest, Európa Könyvkaidó, 101. o. 



Uploaded byP. T.
PublisherBudapest, Qadmon 2011.
Source of the quotationMarquis de Sade: Börtönévek (Levelek, naplók, írások a fogság éveiből) [Kovács Ilona válogatásában, fordításában és előszavával],
Bookpage (from–to)62-71.o.

minimap