Saint-Amant, Marc-Antoine de: Egy fatuskón ülök (Assis sur un fagot in Hungarian)

Assis sur un fagot, une pipe à la main,

Tristement accoudé contre une cheminée,

Les yeux fixés vers terre, et l’âme mutinée,

Je songe aux crautés de mon sort inhumain.

L’espoir qui me remet du jour au lendemain,

Essaye à gagner temps sur ma peine obstinée,

Et me venant promettre une autre destinée,

Me fait monter plus haut qu’un Empereur Romain.

Mais à peine cette herbe est-elle mise en cendre,

Qu’en mon premier estat il me convient descendre,

Et passer mes ennuis à redire souvent :

Non, je ne trouve point beaucoup de différence

De prendre du tabac à vivre d’espérance,

Car l’un n’est que fumée, et l’autre n’est que vent.

Egy fatuskón ülök, kezemben a pipám,

szomorún dőlök egy kandalló oldalának,

a földet bámulom, lelkem borongva lázad,

s tűnődöm életem embertelen során.

A remény, jobb napot ígérve mám után,

oszlatná fellegét a szívem bánatának,

és hitegetve míg szebb jövendővel áltat,

följebb héjázom egy császárnál is talán.

De alig hamvad el pipámban a dohányom,

a felhőkből megint a földre kell leszállnom,

és egy gondolatom untalan visszatér:

nem, a kettő között nincs különbség, belátom,

reményen él-e itt az ember, vagy dohányon:

az egyik puszta füst, a másik puszta szél.