Sponde, Jean de: Ceste brave Carthage

Ceste brave Carthage, un des honneurs du monde

Et la longue terreur de l’empire Romain,

Qui donna tant de peine à son cœur, à sa main

Pour faire première, et Rome la seconde:

Apres avoir dompté presque la terre et l’onde,

Et porté dans le ciel tout l’orgueil de son sein,

Esprouva mais trop tard, qu’un superbe dessein

Fondé dessus le vent, il faut en fin qu’il fonde.

Ceste insolente lá ! la pompe qu’elle aima

Le brasier devorant du feu la consuma:

Que je me ris au lieu, Carthage, de te plaindre.

Ton feu dura vingt jours, et brusla pour si peu.

Helas ! que dirois-tu si tu voyois qu’un feu

Me brusle si long-temps sans qu’il puisse esteindre ?

Karthágó, a merész, világ egyik csudája,

mit rettegtek soká mind a rómaiak,

mely nem kimélt szivet, se kezet, se agyat,

hogy ő járjon elől és Róma csak utána,

midőn földet s vizet hajtott immár igába

s meglengette magas gőgjét az ég alatt,

akkor jött rá, hogy egy magasabb akarat

a szélben végül is pusztulását kívánja.

E dölyfös, s mind a fény, amit úgy szeretett,

a szerte fölcsapó tűz martaléka lett:

nevetlek, Karthágó, egy szemernyit se szánlak.

A te tüzed alig húsz napig lobogott,

addig égtél; de mondd, mit szólnál, látva, hogy

engem mily rég emészt s vége mégsincs a lángnak?