Sponde, Jean de: Mais si faut-il mourir !

Mais si faut-il mourir ! et la vie orgueilleuse,

Qui brave de la mort, sentira ses fureurs ;

Les Soleils haleront ces journalieres fleurs,

Et le temps crevera ceste ampoule venteuse.

Ce beau flambeau qui lance une flamme fumeuse,

Sur le verd de la cire esteindra ses ardeurs ;

L'huile de ce Tableau ternira ses couleurs,

Et ses flots se rompront à la rive escumeuse.

J'ay veu ces clairs esclairs passer devant mes yeux,

Et le tonnerre encor qui gronde dans les Cieux.

Ou d'une ou d'autre part esclatera l'orage.

J'ay veu fondre la neige, et ces torrens tarir,

Ces lyons rugissans, je les ay veus sans rage.

Vivez, hommes, vivez, mais si faut-il mourir.

Mind meg kell halnotok; és bár a gőgös élet

fitymálja, a Halál megtöri őt vadul;

a virágnak a nap hevétől szirma hull,

s véget vet a kor a széllel-bélelt edénynek.

E szép fáklyának is, mely kormos lánggal égett,

tüze majd egy napon a nyers viaszba fúl,

a képen az olaj színe is megfakul,

s széttörnek a habok sziklafokán a révnek.

ViIIó villámokat láttam szemem előtt,

hallottam, hogy az ég haragja mennydörög.

Előbb-utóbb kitör valahonnét az orkán.

Láttam már, hogy a hó elolvadt, a folyók

kiapadtak, s szelíd lett a bosszús oroszlán.

Rajta, csak éljetek! – mind meg kell halnotok.