Valéry, Paul: L’oiseau cruel…

L'oiseau cruel toute la nuit me tint
Au point aigu du délice d'entendre
Sa voix qu'adresse une fureur si tendre
Au ciel brûlant d'astres jusqu'au matin.
 
Tu perces l'âme et fixes le destin
De tel regard qui ne peut se reprendre ;
Tout ce qui fut tu le changes en cendre,
Ô voix trop haute, extase de l'instinct...
 
L'aube dans l'ombre ébauche le visage
D'un jour très beau qui déjà ne m'est rien
Un jour de plus n'est qu'un vain paysage,
 
Qu'est-ce qu'un jour sans le visage tien?
Non !... Vers la nuit mon âme retournée
Refuse l'aube et la jeune journée.

A kegyetlen madár a teljes éjen át
Csúcsán tartott a tiszta kéjnek
Hallgattam hajnalig hogy őrjöngéssel
A csillagtűzű égnek küldte lágy dalát.
 
A szívbe szúrsz s előre megszabod
Sorsát a szemnek: rádnéz megigézve;
Mindazt mi volt a porba hinti széjjel,
Ó ösztönhang harsány extázisod...
 
Most árnnyal rajzolja arcát a hajnal
Egy fényes napnak, bár ez nékem mit sem ér:
Kietlen táj egy újabb szürke nappal,
 
Mit ér a nap ha távol arcod, a tiéd?
Nem!... Lelkem éj felé fordul és úgy marad,
Nekem nem kell a hajnal sem a nyíló nap!