This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Vigny, Alfred de: A farkas halála (La mort du loup in Hungarian)

Portre of Vigny, Alfred de

La mort du loup (French)

I.

Les nuages couraient sur la lune enflammée
Comme sur l’incendie on voit fuir la fumée,
Et les bois étaient noirs jusques à l’horizon.
Nous marchions, sans parler, dans l’humide gazon,
Dans la bruyère épaisse et dans les hautes brandes,
Lorsque, sous des sapins pareils à ceux des Landes,
Nous avons aperçu les grands ongles marqués
Par les loups voyageurs que nous avions traqués.
Nous avons écouté, retenant notre haleine
Et le pas suspendu. – Ni le bois ni la plaine
Ne poussaient un soupir dans les airs: seulement
La girouette en deuil criait au firmament;
Car le vent, élevé bien au-dessus des terres,
N’effleurait de ses pieds que les tours solitaires,
Et les chênes d’en bas, contre les rocs penchés,
Sur leurs coudes semblaient endormis et couchés.
Rien ne bruissait donc, lorsque, baissant la tête,
Le plus vieux des chasseurs qui s’étaient mis en quête,
A regardé le sable en s’y couchant; bientôt,
Lui que jamais ici l’on ne vit en défaut,
A déclaré tout bas que ces marques récentes
Annonçaient la démarche et les griffes puissantes
De deux grands loups-cerviers et de deux louveteaux.
Nous avons tous alors préparé nos couteaux,
Et, cachant nos fusils et leurs lueurs trop blanches,
Nous allions pas à pas en écartant les branches.
Trois s’arrêtent, et moi, cherchant ce qu’ils voyaient,
J’aperçois tout à coup deux yeux qui flamboyaient,
Et je vois au-delà quatre formes légères
Qui dansaient sous la lune au milieu des bruyères,
Comme font chaque jour, à grand bruit, sous nos yeux,
Quand le maître revient, les lévriers joyeux.
Leur forme était semblable et semblable la danse;
Mais les enfants du Loup se jouaient en silence,
Sachant bien qu’à deux pas, ne dormant qu’à demi,
Se couche dans ses murs l’homme, leur ennemi.
Le père était debout, et plus loin, contre un arbre,
Sa Louve reposait comme celle de marbre
Qu’adoraient les Romains, et dont les flancs velus
Couvaient les demi-dieux Rémus et Romulus.
Le Loup vient et s’assied, les deux jambes dressées,
Par leurs ongles crochus dans le sable enfoncées.
Il s’est jugé perdu, puisqu’il était surpris,
Sa retraite coupée, et tous ses chemins pris;
Alors il a saisi, dans sa gueule brûlante,
Du chien le plus hardi la gorge pantelante,
Et n’a pas desserré ses mâchoires de fer,
Malgré nos coups de feu qui traversaient sa chair,
Et nos couteaux aigus qui, comme des tenailles,
Se croisaient en plongeant dans ses larges entrailles,
jusqu’au dernier moment où le chien étranglé,
Mort longtemps avant lui, sous ses pieds a roulé.
Le Loup le quitte alors et puis il nous regarde.
Les couteaux lui restaient au flanc jusqu’à la garde,
Le clouaient au gazon tout baigné dans son sang;
Nos fusils l’entouraient en sinistre croissant.
Il nous regarde encore, ensuite il se recouche,
Tout en léchant le sang répandu sur sa bouche,
Et, sans daigner savoir comment il a péri,
Refermant ses grands yeux, meurt sans jeter un cri.

II.

J’ai reposé mon front sur mon fusil sans poudre,
Me prenant à penser, et n’ai pu me résoudre
A poursuivre sa Louve et ses fils qui, tous trois,
Avaient voulu l’attendre; et, comme je le crois,
Sans ses deux louveteaux, la belle et sombre veuve
Ne l’eût pas laissé seul subir la grande épreuve;
Mais son devoir était de les sauver, afin
De pouvoir leur apprendre à bien souffrir la faim,
A ne jamais entrer dans le pacte des villes
Que l’homme a fait avec les animaux serviles
Qui chassent devant lui, pour avoir le coucher,
Les premiers possesseurs du bois et du rocher.

III.

Hélas! ai-je pensé, malgré ce grand nom d’Hommes,
Que j’ai honte de nous, débiles que nous sommes!
Comment on doit quitter la vie et tous ses maux,
C’est vous qui le savez, sublimes animaux!
A voir ce que l’on fut sur terre et ce qu’on laisse,
Seul le silence est grand; tout le reste est faiblesse.
– Ah! je t’ai bien compris, sauvage voyageur,
Et ton dernier regard m’est allé jusqu’au coeur!
Il disait: „Si tu peux, fais que ton âme arrive,
A force de rester studieuse et pensive,
jusqu’à ce haut degré de stoïque fierté
Où, naissant dans les bois, j’ai tout d’abord monté.
Gémir, pleurer, prier est également lâche.
Fais énergiquement ta longue et lourde tâche
Dans la voie où le sort a voulu t’appeler,
Puis après, comme moi, souffre et meurs sans parler.”



PublisherBudapest, Magvető Kiadó
Source of the quotationSzerb Antal: Száz vers. Negyedik kiadás. 168, 170, 172. p.

A farkas halála (Hungarian)

I

Fellegek futnak a lángoló hold alatt,
mintha tűzvészen át szélhajtott füst szalad,
és fák sötétlenek, ameddig lát szemünk.
A harmatos füvön szótalanul megyünk,
mélyein a bozót s a hanga sűrűjének
s fenyők közt, aminők a Landes-okon tenyésznek,
amikor hirtelen meglátjuk az űzött
farkasok karmai nyomát a fű között.
Lélegzetünket is elfojtjuk, s hallgatózván
ottan megtorpanunk. - A fák között s a rónán
egyetlenegy sóhaj sem száll a légbe fel;
csupán a szélkakas, mely sírva kerepel;
mert a szél magasan járva az ég alatt,
lábaival csak a magányos tornyokat
érte s a tölgyeket, mik a sziklák tövében
mintha könyökre dőlve bóbiskolnának éppen.
Nem hangzott semmi nesz. Akkor fejét leszegve
a vizslató vadász-csoport legéltesebbje
lehasal, úgy figyel és fürkész a homokba;
s e férfi, ki sosem tévedett. most susogva,
halkan közli velünk, hogy ez a föveny itt
még őrzi két toportyán s két kölykük lépteit,
jól látni még erős mancsaik friss nyomát.
Előhúzzuk nosza az éles késeket
s elrejtjük csillogó puskánk ruhánk megett.
Lassan, lassan megyünk a dús bozóton át.
Hárman megállnak. Az okát fürkészem én,
s két égő szembogár tűz hirtelen felém.
És látom a bozót mélyén, a holdsugárban
ott táncol, hancúroz négy szál nyulánk alak -
így szoktak játszani, zajongva és vidáman,
mikor a gazda jön, a pajkos agarak.
Szakasztott ugyanaz a táncuk és a termet,
de a kis farkasok zajongni sose mernek,
tudván, falai közt ébren alszik s közelben
az ember, az örök gonosz szándékú ellen.
Az apa áll, vigyáz, s odább egy fának árnyán
a nőstény heverész, olyan, mint az a márvány,
amit Róma imád s amely szőrös hasán
Remust és Romulust nevelte hajdanán.
Ekkor a hím leül, két lábát emeli
és kampós karmait a puha földbe vájja.
Látta, hogy veszve van, mert úgy törtünk reája
s el vannak vágva mind menekvő útjai.
És ekkor a duvad tüzes szájába kapja
a legbátrabb kopó elfulladó nyakát,
s acél állkapcsait meg nem lazítja rajta,
bár testét számtalan lövésünk járta át,
és éles késeink, mint harapófogók,
egymást keresztezék puha beleiben -
míg meg nem fojtja a torkonragadt kopót,
s az eb el nem nyúlik döglötten odalenn.
Otthagyja ekkor ezt és ránktekint a vad.
A négy kés már tövig a mellében szalad
s a gyepre szegzi őt. A teste csupa vérfolt.
A puskáink körül, akár egy szörnyű félhold.
Mégegyszer ránktekint s a földön elterül.
A vért nyaldossa csak, mitől elöntve szája
és meghal és szemén kíváncsiság sem ül,
egy jajt sem hallani és nagy szemét lezárja.

II

Pihen a homlokom a fegyverem csövén.
Töprengek s nem tudom magam rászánni többet,
hogy az apjuk-leső, elárvult két szülöttet
s özvegyűlt anyjukat űzőbe fogjam én.
S urát talán a szép özvegy sem hagyja el,
ha nincs két kölyke ott, kiket még óvni kell:
de az ő dolga, hogy fiait mentse meg,
tanítsa: koplalást miképpen tűrjenek,
városokkal frigyet soha ne kössenek,
mint az ember meg a szolgalelkű ebek,
kik készek fekhelyért még vadászni is a
hegyek s rengetegek ősi uraira.

III

Ó jaj, gondoltam én, bár ember a nevünk,
be hitványak vagyunk, s be fáj a szégyenünk!
Hogy kell elhagyni a létet és kínjait,
fenséges állatok, ti tudjátok csak itt!
Ha nézem, mik vagyunk és hogy mit ér a földi,
csak egy nagy van: a csend, hitványság mind a többi.
- Ah, jól értettem én szavad, te kósza vad,
végső tekinteted mélyen szívembe hat.
Azt mondta: „Ha bírod, élted tűnődve éld le,
dolgaidban legyél munkás, legyél serény,
hogy eljuss végre a sztoikus büszkeségbe,
ahol, erdők fia, kezdettől voltam én.
Sírás-rívás, ima: silányság egyaránt.
Az úton, ahová a sors játéka szánt,
végezd dolgod, ahogy neked kiosztva van,
aztán tűrj, ahogy én és halj meg szótalan."



Uploaded byP. T.
Source of the quotationK. A.

Related videos


minimap