Vivien, Renée: Váltságdíj (La Rançon in Hungarian)

Viens, nous pénétrerons le secret du flot clair,
Et je t’adorerai, comme un noyé la mer.

Les crabes dont la faim se repaît de chair morte
Nous feront avec joie une amicale escorte.

Reine, je t’élevai ce palais qui reluit,
Du débris d’un vaisseau naufragé dans la nuit…

Les jardins de coraux, d’algues et d’anémones,
N’y défleurissent point au souffle des automnes.

Burlesquement, avec des rires d’arlequins,
Nous irons à cheval sur le dos des requins.

Tes yeux ressembleront aux torches de phosphore
A travers la pénombre où ne rit point l’aurore.

Je suis l’être qu’hier ton sein nu vint charmer,
Qui ne sut point assez te haïr ni t’aimer,

Que tu mangeas, ainsi que mange ton escorte,
Les crabes dont la faim se repaît de chair morte…

Viens, je t’entraînerai vers l’océan amer
Et j’aimerai ta mort dans la nuit de la mer.

Jöjj, titkot látni meg áttetsző mély ölén
S mint tengert vízbefúlt - imádni foglak én.

A rákocskák, akik halottakat zabálnak,
Hozzánk kíséretül nyájas, jó szívvel állnak.

Úrnőm, fénypalotát az éjben odalett
Hajó roncsaiból emeltem ím neked.

Korallok, hínárok, tengeri rózsák kertje,
Sosem virágzik el mert fúvó ősz lehelte.

Akár két harlekin mókázik és kacag
Úgy lovagoljuk meg a cápahátakat.

A két szemed lobog, mint foszforfáklya lángja,
Hol hajnal nem nevet soha a félhomályba.

Kit kebled meztelen megbűvölt, az vagyok,
Ki kellőn gyűlölni, s szeretni sem tudott.

Kit felfaltál, miképp kísérőid falnának,
A rákocskák, akik halottakat zabálnak...

Jöjj hát a keserű óceánba velem,
S a tengeréjben majd holtodat szeretem.