Nazor, Vladimir: A szántó (Orač in Hungarian)

Rano naša, al si grdna! Njivo naša, al si tvrda!
Zapuštena, pogažena, poharana, ofurena.
Otkini mi grudu tešku, iščupaj mi trnje ljuto,
   Pluže moj gvozdeni!

»Ori, ori bez prestanka! Po našemu tjelu plužiš.
Kosti su nam pod gromilom, a krv nam je u grudama.
Sva je znojem poškropljena i suzama orošena
   Crna njiva naša.«

U brazdu mi noge rone! Pod petom mi nešto pišti.
U žile mi snaga teče, pa me tjera, pa me nosi.
Dalje! dalje! Sijat ćemo novo sjeme čudotvorno,
   Pluže moj gvozdeni!

»Iskopaj nas! Preturi nas! Sva je pusta i smrznuta,
Al pod njome mľeko teče i ognjeni zmajić spava.
Zelen-dvore praotaca i rječinu meda krije
   Crna njiva naša.«

Lemeš škripi. Gredelj pliva. U dubini pjesma ječi.
Po grudima toplim gazim. Nadimlju se žile moje . . .
Zemlja dršće, gruda puca. Pozdravlja nas sunce mlado,
   Pluže moj gvozdeni!

Sebünk, sebünk, de mélyen vagy! Mezőnk, mezőnk, de kemény vagy!
Elhagyatva, legázolva, megcsepülve, kirabolva.
Szabadítsd ki a mélységet, tépd a kórót, törd a rögöt,
  Ekém, hej, vasekém!

„Szánts csak, szánts csak, szünet nélkül! Lihegő testünkön szántasz.
Rögök alatta csontjaink, rögökben a vérünk köröz.
Izzadással van itatva, könnyekkel van harmatozva
  Földünk, a fekete."

Bаrázdába süllyed lábam! Mi sistereg talpam alatt?
Ereimben erő erjed; és űz, és visz, egyre, egyre.
Tovább! Tovább! Vetünk magot, újat, szentet, életadót,
  Ekém, hej, vasekém!

„Áss ki minket! Túrj belénk már! Puszta, ó, és fagyva fekszik,
De alatta tejfolyó foly és tüzes sárkányfa szundit.
Ősök ősi palotáit őrzi és méz-odvak izét
  Földünk, a fekete."

Sikolt az ék, a rúd úszik. Mély daloknak hangja zümmög.
Forró melleken taposok. Idegeim duzzadoznak…
Remeg a föld, pattan a sír. Új nap üdvözöl bennünket,
  Ekém, hej, vasekém!