Örkény István: Mačacia hra (Macskajáték in Slovak)

Portre of Örkény István

Macskajáték (Hungarian)

1
Mindnyájan akarunk egymástól valamit.
Csak az öregektől nem akar már senki semmit.
De ha az öregek akarnak egymástól valamit, azon mi nevetünk.

2
A FÉNYKÉP
Készült 1918-ban vagy 1919-ben, a Szolnok megyei Létán, kint a holt Tiszánál, a cukorgyári lakótelep közelében, ahol Szkalláék is laktak.
Fent a gyár féderes kocsijának hátsó fele látszik (lovak nem), az ereszkedőn a két Szkalla lány, kitárt karral, habos tüllruhában, kacagva rohan lefelé a vízhez, mely szintén nem látható. A képet már eredetileg túlexponálták; a két homályos leányalak azóta megsárgult, kifakult. Arcuk is alig kivehető.

3 LEVELEK
Garmisch-Partenkirchen
München ide majdnem száz kilométer, de azért este nyolckor, német pontossággal, majdnem libasorban befutottak a parkba az autók. Nyolc harminckor a lány – nem az én Schwesterem, hanem a szobalány – kinyitotta az ebédlőajtót, és előbb engem gurított az asztalfőhöz, aztán én mutattam meg mindenkinek a helyét. Ilyen kisebb estélyen nincs név szerinti ültetés, tehát odahívhattam magam mellé Rauschenigg professzort, aki nemcsak orvosnak nagyszerű, hanem társalgónak is. Persze, nem azért volt meghíva, mert az én kezelőorvosom, hanem a bátyja miatt, aki a bajor kereskedelmi kamara alelnöke, és Misinek fontos nexusa. Rauschenigg rögtön a hogylétem felől érdeklődött; azt mondtam, amin nem lehet változtatni, amiatt nem érdemes panaszkodni. Gratulált, milyen erős vagyok, és nagyon okos dolgokat mondott, de amikor fáradt vagyok, kihagy a memóriám. A Schwester hozza az altatómat, reggel folytatom.
Folytatom. Azt mondta: „Wir Menschen sind Übergangs-Kreaturen, und wissen sehr wenig über Freude und Leid. Alles, was uns Ursache scheint, kann auch Zweck sein.” Nem fordítom le, te voltál a Liebling, szedd csak elő a német tudásodat! Később azt mondta, a testi fájdalom értelmetlenségéről szólva: „A csirke talán nem egyéb, mint az a mód, ahogy egy tojás egy másik tojást csinál.” Mit szólsz? Sajnos, nem tudtam mindenre figyelni, mert a vendégekkel is törődnöm kellett. Ahogy jöttek a különféle borok és pezsgők, mindig nekem kellett a poharat fölemelnem, mert amíg én hozzá nem nyúlok, addig senki se iszik. Új ruhámban, mely antwerpeni fekete csipke, úgy nézhettem ki, mint egy gyönyörű múmia. Te bolond! Annyi a holmim, és úgy küldenék neked. Hány ruhád is van tulajdonképpen? És ki az a Paula, akinek úgy megörültél, és akire emlékeznem illenék? Sejtelmem sincs, pedig ha nem vagyok fáradt, és főképp nevek dolgában, prímán működik a memóriám.
Csak gyertyák égtek. Kétszáznyolcvan gyertya. A régi Vígszínházban, Molnár-darabokban lehetett ilyen főúri pompát látni. De ez igazi!

Budapest
Drága Gizám! Paulát nem ismered, nem is ismerheted. Abból lett a keveredés, hogy ő viszont tud rólad, mindjárt azt kérdezte: „Hogy van Giza nővéred?” Mi ugyanis együtt vészeltük át az ostromot egy budai pincében, és én, akinek hat hétig sejtelmem se volt, túléltétek-e a pesti harcokat, minden percben rólad beszéltem neki. Bélám, amilyen mulya volt szegény, tíz tetanusz injekcióval és ötszáz ultraszeptillel indult neki a pinceéletnek, pedig a Janitsáry-patikában hat zsák kristálycukor maradt. De ő nem nyúlt a máséhoz – amikor ég a Vár! Ha Paula nincs, ott fordultunk volna fel éhen. Nemcsak liszttel, zsírral és krumplival látott el, hanem mézzel, angolszalonnával, sőt tojással is, s ezt akkor, amikor még a saját büdösségüket is sajnálták egymástól az emberek és olyan elegáns természetességgel, hogy néha még köszönömöt mondani se jutott eszembe. Azóta nem láttam, egészen múlt vasárnapig. És milyen körülmények között! A legszívesebben elsüllyednék, ha rágondolok.
Rémes napom volt. Egymás után egy csomó kellemetlenség történt, és borzasztóan felizgattam magam. Ismersz engem. Ha sok bajom van, felgyűlik bennem a méreg, és mintha egy égő kanócot húznék magam után, minden átmenet nélkül fölrobbanok. Mellesleg Mistótné (a tejcsarnokosnő) már régen az idegeimre megy. De hogy pont Paula előtt, a Csatárka utcai tejcsarnokban! Csak állt a lépcső tetején, mert négy lépcsőn kell lemenni, és kapkodta a fejét abban a hangzavarban, de meg se mozdult, csak nézett lefelé, mint egy nagyon piszkos fürdőbe, ahová az ember utál bemenni.
És most képzelj el engem, bal karomon a társbérlőim macskája, jobb kezemben egy joghurtos üveg, benne fél deci tej, a fél lábamon papucs, a másikon fűzős cipő, és a fejemen egy vadidegen nő kalapja, mely véletlenül a fejemen maradt! Én kiabálok, és nem nagyon válogatom meg a szavaimat, Mistótné szintén, és még kevésbé válogatja meg a szavait, a mögöttem sorban álló négy öregasszony is kiabál, mert az egész környéken tejcsarnokellenes a hangulat, csak leghátul köhécsel az öreg Lökös Tivadar, mert ő sohasem szeret állást foglalni. És most képzeld el, hogy ennek a zűrzavarnak a tetőfokán nyílik az ajtó, és ott áll egy nő, akiről ha nem tudnám, hogy nálam négy évvel idősebb, azt hinném, hogy tízzel fiatalabb. Kérlek, Gizám, szőke haja volt, de olyan természetes szőke, mint ahogy egy pohár tiszta vizet se lehet festeni. Mogyorószín jersey angol kosztüm volt rajta, amire rá volt írva, hogy nem Budapest. És kérlek, Gizám, harisnya nélkül, mert le volt sülve, egy nálam négy évvel idősebb valaki, olyan barnára, mint a Sportuszoda, és sarkas, kivágott, hegyes orrú cipő, szintén a legújabb külföldi divat. De mindez nem érdekes, Gizám. Hanem az az érdekes, hogy még meg se szólalt, csak állt és nézett, és abban a szempillantásban halálos csönd lett, mindenki őt bámulta, és mindenki szégyellte magát.
Nem ismertem meg. Ő kezdett engem nézni, aztán megkérdezte: „Ha nem tévedek, ugye, Orbán Béláné?” Nekem még nem jött ki hang a torkomon, csak a tejcsarnokosnő kezdett magához térni, folytatni próbálta a pofázást, de csak egy fél kukorékolás jött ki belőle, mert akkor Paula ránézett, és azt kérdezte: „Mit óhajt, asszonyom?” Nem is a szavaktól, hanem a szavakat kísérő tekintettől Mistótné abban a pillanatban halott volt, jobban mondva erkölcsi halott, és egy szó se jött ki belőle, amikor fizetés nélkül elmentem Paulával. A nagy felfordulásban ugyanis otthon felejtettem a pénzemet is.
Hazakísért, ami nem tartott sokáig, mert a tejcsarnoktól három percnyire lakom, és nem is mondott semmi különöset, de én még most is a hatása alatt vagyok. Megkérdezte, hogy min veszekedtünk, amire azt mondtam, hogy szó sincs veszekedésről, mit gondol rólam, csak nem állok oda vitatkozni egy ilyen primitív tejcsarnokosnővel. Ezt kár volt mondani, mert amikor jött, még javában állt a bál. Aztán utánad kérdezett, mondtam, hogy az állapotod, sajnos, változatlan, pedig tizenhat évvel ezelőtt kivándoroltál Misi fiadhoz Garmisch-Partenkirchenbe, ahol a legjobb orvosok felügyelnek rád. Azt mondta, csókoltat, aztán azt mondta, milyen remek kis kalapom van, és milyen fiatal vagyok benne. Kérlek, Gizám, ahelyett hogy bevallottam volna, hogy a kalap egy vadidegen nőé, és véletlenül maradt a fejemen, azt meséltem, hogy a Belvárosban vettem kétszázötven forintért: aztán megbeszéltük, hogy kedden délután találkozunk a „Nárcisz”-ban. Nem ismered. Tavaly nyílt meg a Váci utcában, eddig én is csak kívülről nézegettem be az ablakon, mert nem szeretem az elegáns helyeket.
Amint látod, elég semmitmondó dolgokról beszélgettünk, de én még most is azon veszem észre magam, hogyha eszembe jut valami, első gondolatom az, milyen jó volna elmondani Paulának. Alig vártam a keddet; azt hiszem, ó olyan hatással van rám, mint te. Emlékezz csak a szép létai évekre! Énvelem folyton történt valami, izgalom izgalom után, sérelem sérelem után, de ha te ott voltál, és azt mondtad: „Mi bajod, Liebling?” – akkor egyszeribe eltörpültek a bajaim, mert te valahogy a puszta lényeddel magasabb dolgokhoz mérted az én buta kis sértődéseimet. Ő is ilyen. Nemcsak az öltözködéséből, hanem a belsejéből is árad az elegancia, az a belső nemesség, amivel a drága jó papa, a száztíz kilójával, sáros csizmájával, viseltes bricseszével is mindenki respektusát ki tudta vívni, kezdve az öreg Danzigeren, le Lajos bácsiig, a mázsamesterig. A nagy lelkek kiváltsága ez! 



PublisherÖrkény István: Tóték + Macskajáték, Új Palatinus Könyvesház Kft.

Mačacia hra (Slovak)

1
Všetci dačo jeden od druhého chceme.
Iba od starých už nikto nič nechce.
A prichodí nám smiešne, keď starí chcú niečo jeden od druhého.

2 FOTOGRAFIA
Zhotovili ju roku 1918 alebo 1919 v Léte, v Szolnockej župe, pri mŕtvom ramene Tisy neďaleko sídliska cukrovaru, kde bývali aj Szkallovci.
Hore vidieť zadnú polovicu perovaného koča továrne (kone nie), na svahu dve sestry Szkallovské; rozosmiate, s roztvoreným náručím bežia v nadýchnutých tylových šatách k vode, ktorú však tiež nevidieť.
Fotografiu preexponovali už pôvodne, odvtedy obidve nejasné dievčenské postavy zožltli, vybledli. Aj ich tváre už takmer nemožno rozoznať.

3 LISTY
Garmisch-Partenkirchen
Mníchov je odtiaľto bezmála na sto kilometrov, ale večer o ôsmej autá s typickou nemeckou presnosťou vbehli do parku akoby v husom rade. O osem tridsať dievča - nie moja schwester*, lež chyžná - otvorilo dvere jedálne, prisunulo ma najprv na vozíku za vrchstola, ja som potom každému ukázala miesto. Na takých menších večierkoch sa nerobí zasadací poriadok, a tak som mohla usadiť vedľa seba profesora Rauschenigga, ktorý nie je iba vynikajúci lekár, ale aj spoločník. Prirodzene, nepozvali sme ho preto, lebo je to môj ošetrujúci lekár, ale pre jeho staršieho brata, ktorý je viceprezidentom bavorskej Obchodnej komory a Mišovou dôležitou konexiou. Rauschenigg sa hneď zaujímal o moje zdravie; povedala som mu, načo sa nám ponosovať na niečo, keď to nemožno zmeniť. Blahoželal mi, že som taká silná a povedal potom veľá múdreho, ale keď som ukonaná, vynecháva mi pamäť. Schwester mi už nesie uspávací prášok, dopíšem až ráno.

Pokračujem. Rauschenigg povedal: „Wir Menschen sind Ûbergangs-Kreaturen, und wissen sehr wenig über Freude und Leid. Alles, was uns Ursache scheint, kann auch Zweck sein.“** Nepreložím Ti to, bola si predsa liebling,*** tak si len pozbieraj vedomosti z nemčiny! Neskôr hovoril o nezmyselnosti fyzickej bolesti a poznamenal: „Kurča nie je azda nič iné ako spôsob, ako urobiť z jedného vajca ďalšie.“ No, čo ty na to? Žíal, nemohla som sa sústrediť na všetky jeho reči, musela som sa starať aj o hosťov. Podávali sme rozličné vína a šampanské a to som zakaždým musela dvíhať pohár, lebo kým sa ho nedotknem, dovtedy nikto nepije. V nových šatách z čiernych antverpských čipiek som pravdepodobne vyzerala ako utešená múmia. Blázonko! Mám toľko šiat a tak rada by som Ti z nich dačo poslala! Koľko máš vlastne šiat? A kto je tá Paula, ktorej si sa tak zaradovala a na ktorú by som sa mala pamätať i ja ? Nemám ani potuchy, ale, keď nie som unavená, pamäť mi príma funguje, najmä na mená.
Horeli iba sviečky. Dvestoosemdesiat sviečok. Takú veľkopánsku pompu bolo možné vidieť iba v starom Vígszínházi****.

Budapešť
Drahá moja Giza! Paulu nepoznáš, nemôžeš ju poznať. Mýli Ťa asi to, že ona vie o Tebe, pozná Ťa, veď sa zaraz opýtala: „Ako sa má tvoja sestra Giza?“ Vieš, prežili sme vedno obliehanie vbudínskej pivnici, a ja, čo som šesť týždňov ani len potuchy nemala, či ste prežili boj o Pešť, neprestajne som jej hovorila o Tebe. Môj nešťástný Belo, ten ťuťmák, prišiel žiť do pivnice s desiatimi protitetanovými injekciami a s päťsto dávkami ultraseptilu, a pritom v Janitsáryovej lekárni zostalo šesť vriec kryštálového cukru. Ale on vraj nesiahne na cudzie, keď je Hrad v plameňoch. Nebyť Pauly, boli by sme tam pokapali od hladu. Zaopatrila nás nielen múkou, masťou a zemiakmi, ale aj medom, anglickou slaninkou, dokonca aj vajcami, a to všetko vtedy, keď si ľudia závideli ešte aj svoj smrad, a robila to s takou nenútenou eleganciou, že zavše mi nezišlo na myseľ povedať ani ďakujem. Odvtedy som ju nevidela, až minulú nedeľu. A za akých okolností! Keď si na to spomeniem, najradšej by som sa od hanby pod zem prepadla!
Mala som strašný deň. Rad-radom iba samé mrzutosti, čo ma strašne rozrušilo. Veď ma poznáš. Keď mám veľa mrzutostí, nazbiera sa vo mne jed a akoby som ťahala za sebou zapálenú šnúru, z ničoho nič vybuchnem. Mimochodom: tá Mistótová (mliekárka) mi už dávno ide na nervy. Ale že na potvoru práve pred Paulou, v mliekárni na Škriepnej ulici! Stála ti na tom najvyššom schodíku, lebo do mliekárne treba zísť po štyroch schodoch, iba stála, vrtela hlavou v tom kriku, ale ani sa ti nepohla, len pozerala dolu akoby do veľmi špinavej kúpeľne, do ktorej sa človeku hnusí vojsť.
Tak a teraz si ma predstav: na ľavej ruke mačka mojich spolubývajúcich, v pravej fľaša od jogurtu, v nej pol deci mlieka, na jednej nohe papuča, na druhej šnurovacia topánka a na hlave klobúk celkom, ale celkom neznámej ženy, ktorý mi náhodou ostal na hlave! Kričím a veru nevyberám slová, Mistótová kričí a ešte menej vyberá slová, vykrikujú aj štyri stareny, čo stoja za mnou v rade, lebo celé okolie má túto mliekáreň v žalúdku, iba celkom vzadu si pokašláva starý Teodor Lökös, lebo ten nerád zaujíma stanovisko. A teraz si predstav: keď haravara vrcholí, otvoria sa dvere a v nich stojí žena, o ktorej by som si určite myslela, že je o desať rokov mladšia odo mňa, keby som nevedela, že je staršia o štyri roky. A mala ti, Gizka, plavé vlasy, ale také prirodzene plavé, ako ani pohár s čistou vodou nemožno namaľovať. Anglický jersejový kostým orieškovej farby, ktorý priam kričal, že nie je z Budapešti. A len si predstav, Gizka, bez pančúch, lebo tá osoba o štyri roky staršia ako ja bola opálená krásne do hneda ako Športová plaváreň a na nohách špicaté topánky na vysokom podpätku vzadu bez päty, tiež najnovšia zahraničná móda. Ale toto všetko, Gizka, nie je vlastne ani zaujímavé. Zaujímavé je to, že sa ešte vôbec neozvala, iba tam stála a pozerala a v tom momente ti tam zavládlo hrobové ticho, všetci vyvaľovali okále len na ňu a zrazu sa všetci akosi zahanbili.
Nepoznala som ju. Začala si ma obzerať, potom sa opýtala: „Ak sa nemýlim, ste manželka Bela Orbána, však?“ Nevyšiel mi z hrdla ani hlások, ale mliekárka už pomaly prichádzala k sebe, chystala sa vrieskať ďalej, ale iba niečo zakikiríkala, lebo Paula práve pozrela na ňu a opýtali sa jej: „Želáte si niečo, pani moja?“ A Mistótová bola v tom momente mŕtva, presnejšie povedané morálne mŕtva; nezabili ju slová, ale pohľad, ktorý ich sprevádzal. Nezmohla sa ani na slovo, keď som odišla s Paulou bez zaplatenia. Vo veľkom zmätku som si totiž zabudla doma peniaze.
Odprevadila ma domov, čo netrvalo dlho, lebo bývam iba na tri minúty od mliekárne, a nepovedala mi nič zvláštneho, no jednako som i teraz ešte pod jej vplyvom. Spýtala sa, na čom sme sa povadili, načo som jej povedala, že o nejakej zvade nemôže byť reč, azda si len nemyslí o mne, že sa dám do škriepky s takou obyčajnou primitívnou mliekárkou. To som nemala povedať, lebo pri Paulinom príchode zvada bola v plnom prúde. Potom sa vypytovala na Teba, povedala som jej, že Tvoj stav sa, žiaľ, nemení, hoci si sa pred šestnástimi rokmi odsťahovala do Garmisch-Partenkirchenu k synovi Mišovi, kde sa o teba starajú najlepší lekári. Povedala, že Ťa dáva bozkávať a potom mi povedala, že mám naozaj krásny klobúčik a že v ňom vyzerám veľmi mladistvo. A ja, Gizka, som sa nepriznala, že ten klobúčik patrí úplne cudzej, neznámej žene a že mi ostal na hlave čírou náhodou, ale som jej tvrdila, že som si ho kúpila v centre mesta za dvestopäťdesiat forintov. Potom sme sa dohodli, že sa v utorok popoludní stretneme v Narcise. Nepoznáš to. Narcis otvorili iba vlani na Vacovskej ulici, doteraz som i ja nazerala doň iba z ulice cez okno, vieš, nemám rada také elegantné podniky.
Ako vidíš, zhovárali sme sa o celkom všedných záležitostiach, ale aj teraz, keď mi niečo príde na myseľ, hovorím si v duchu, to by som mala povedať Paule. Utorka som sa nemohla dočkať; myslím si, že Paula na mňa vplýva ako Ty. Len si spomeň na naše krásne roky v Léte! So mnou neustále dačo bolo, vzruch za vzruchom, urážka za urážkou, ale keď si tam bola aj Ty a povedala si: „Čo ti je, liebling?“ zrazu sa všetky moje veľké problémy scvrkli, lebo Ty si už svojou čírou bytosťou prirovnávala moje hlúpe malé urážky k vyšším veciam. Aj ona je taká. Elegancia nesála iba z toho, ako sa oblieka, ale aj z jej vnútra, akási vnútorná šľachetnosť, ktorou si náš drahý tatko aj so stodesiatimi kilami, zablatenými čižmami a obnosenými bričeskami vedel získať rešpekt každého, počnúc starým Danzigerom až po domovníka uja Laja. Je to výsada veľkých duší.

* Schwester (nem.) - sestra, ošetrovateľka
** - „My ľudia sme tvory prechodné a vieme veľmi málo o radosti a utrpení. Všetko, čo sa nám zdá príčinou, môže byť aj účelom.“
*** - Liebling (nem.) - miláčik
**** - Vígszínház - popredná budapeštianska divadelná scéna v časoch, keď hrávali Molnárove hry.
 



Source of the quotationMačacia hra, p. 72–77., Smena, edícia Máj

minimap