Örkény István: Tóték

Portre of Örkény István

Tóték (Hungarian)

Egy a fontos: hogy a vendég elégedett, jókedvű, idegileg kiegyensúlyozott, és e két hét alatt majdnem négy kilót hízott!
Mindez abban a pár szóban kristályosodott ki, melyekkel az őrnagy, amikor már a délutáni buszra vártak, elbúcsúzott tőlük:
– Higgyék el, kedves Tóték, nekem semmi kedvem sincs elutazni.
Mariska nagyot sóhajtott, de ezt a sóhajt az öröm fakasztotta.
– Minekünk is fáj – mondta –, hogy el kell válnunk a mélyen tisztelt őrnagy úrtól.
– Magával pedig – fordult az őrnagy Tóthoz – nagyon meg vagyok elégedve, kedves Tót. Csak vigyázzon, hogy vissza ne essen a régi hibáiba!
Tót kifejezéstelen arccal nézett rá, és valamit morgott a foga közt. Ezt Mariska, aki legközelebb állt hozzá, így értette:
– Rottyints a gatyádba!
Nagy kérdés, hogy jól hallotta-e, mert dübörögve megérkezett a távolsági busz, és elnyomott minden hangot.
A busz megállt. Az őrnagy sorra kezet fogott velük. Ágikát homlokon csókolta.
– Isten velük! Úgy érzem magam, mintha egy új életem kezdődött volna a maguk vendégszerető otthonában. Nem vagyok a szavak embere. Inkább majd tettekkel mutatom meg, milyen hálát érzek.
Tóték csak álltak meghatottan. Az őrnagy fölszállt, aztán kihajolt az ablakon.
– Még egyszer köszönöm a szíves vendéglátást.
– Örülünk, hogy jól érezte magát az őrnagy úr.
– Minden jót, kedves Tóték!
– Szerencsés utat, őrnagy úr.
Az autóbusz elindult. Az őrnagy még odakiáltotta:
– Remélem, nem voltam terhükre?
Mind a hárman intettek, és kiabáltak, hogy jaj, dehogy!
Az autóbusz eltűnt a kanyarban. Tóték még mindig integettek, de arcukról eltűnt a búcsúmosoly, sorban egymás után, ahogy három gyertyát fújnak el.
Tót nem mozdult. Még intésre emelte karját, és még mindig az út kanyarulatát leste, mintha attól félne, hogy váratlanul visszafordul a busz, leszáll róla az őrnagy, és minden elölről kezdődik. Minthogy ez nem következett be, Tót megnyugodott.
Először is levette sisakját, és úgy tette vissza, hogy testének függőleges tengelye a sisak vízszintes tengelyével kilencvenfokos szöget zárjon be. Aztán megpróbálta kiegyenesíteni a térdét.
– Segíts már, Mariskám – mondta, mert a térde egészen belemerevedett a behajlított tartásba. Csak a két nő közös segítségével sikerült végre kiegyenesítenie. Ekkor azonban kihúzta magát, és szeretteitől közrefogva, emelt fővel, szép, büszke lépteivel elindult hazafelé.
Otthon körül se nézett. Egyenesen az új margóvágóhoz lépett. Az ormótlan alkotmány alig fért ki az ajtón. Lecipelte a budi mögé, a mályvabokorig; amikor visszajött, és zihálása elcsitult, kijelentette:
– Mostantól kezdve reggel fogunk reggelizni, este fogunk vacsorázni, és éjjel fogunk aludni. Megértettétek?
– Úgy lesz minden, ahogy te akarod, édes, jó Lajosom – mondta legszerelmesebb mosolyával Mariska.
Úgy is lett. Amikor beesteledett, megvacsoráztak. Utána Tót az ajtóhoz húzta kényelmes karosszékét. Mariska odahúzódott az urához, és magával vonta a kislányát, aki úgy fonódott az apjára, mint egy inda. Néhány percet töltöttek el így, fejük fölött szikrázott a csillagporos augusztusi éj, s a Bábony, mint egy óriási, zöld tüdő, esti hűvösséget lehelt rájuk. Majd jön a tél… A nagy, orosz tél, dermesztő szeleivel, metsző hidegével. De az ilyen zászlóaljirodák bizonyára jól vannak fűtve, a parancsnokok pedig kőházakban laknak, s a kőházakat, főleg éjjel, amikor lakói alusznak, kettőzött őrség veszi körül. Így talán azokat a keveseket, akiknek ilyen kiváltságosak a körülményei, remélhetően nem éri baj.

Leltár
Felvétetett a gomeli tábort kórházban Kincs Károly g. hadnagy által, Koroda I. őrmester és Boglár D. őrmester, mint tanúk jelenlétében, a Tót Gyula zászlós tulajdonát képező ingóságokról, melyekbe a kincstár tulajdonát képező darabok nem számíttattak be.

Elnevezés: Leírás
egy habselyem alsó -
Elnevezés: Leírás
Egy zsebkendő kockás
Elnevezés: Leírás
bőrtárca, pénz 38 P 60 fillér
Elnevezés: Leírás
egy tintaceruza -
Elnevezés: Leírás
egy fénykép 1 férfi + nőalak
Elnevezés: Leírás
20 Honvéd cigaretta -

(Dátum, aláírás)
(Szétázott az esővizes hordóban)

*

Mariska rámosolygott az urára.
– Fáradt lehetsz. Feküdjünk le, édes, jó Lajosom.
– Csak előbb még elszívok egy szivart – mondta Tót.
Mariska futott a szivarért, Ágika tűzzel szolgált, Tót pedig élvezettel leszívta a füstöt. Szerette az élet apró örömeit. Most olyan jól érezte magát, hogy nyújtózott egyet, amibe beleroppantak az izületei, aztán felsóhajtott:
– Jaj, anyám, anyám, szegény, jó anyám!
Ebben a pillanatban közeledő lépések hallatszottak. Tóték csodálkozva néztek föl.
A veranda ajtajában ott állt Varró őrnagy, kofferral a kezében; sugárzó arccal, széles mosollyal.
– Látom, kedves Tóték, hogy nem hisznek a szemüknek – mondta. – Pedig igaz!
Tót valamilyen furcsa, pukkanásszerű hangot hallatott. Nem emberi hang volt. Olyasféle hang volt, mint amikor egy kútba fulladóból feljön az utolsó buborék. Beszélni azonban nem tudott.
Beszélni senki se tudott. Csak nézték az őrnagyot, kiguvadt szemmel.
– Egerben le akartam pecsételtetni a szabadságos levelemet, de a pályaudvar-parancsnokságon azt a kellemes hírt közölték velem, hogy a partizánok fölrobbantottak egy hidat, és ezért három napig nem járatnak szabadságos vonatot…
Rámosolygott Tótra, Tótnéra, Ágikára.
– Úgyis olyan nehéz volt egymástól elválni; gondoltam, ezt a három napot maguknál töltöm el… Remélem, nem leszek terhükre?
Tóték még most se bírtak szólni. Az őrnagy bevitte kofferét, aztán visszajött, s a tettvágytól buzogva így szólt:
– Ha nincs kifogásuk ellene, dobozolhatnánk egy kicsit… Elhallgatott. Nézelődött.
– Ejnye már – mondta. – Hová lett az új margóvágó, kedves Tót?
Tót megpróbált válaszolni, de ez csak a harmadik nekifutásnál sikerült neki.
– Levittem a kertbe, mélyen tisztelt őrnagy úr.
– Miért? – csodálkozott az őrnagy. – És hová?
Csak ide a mályvákhoz – mondta szolgálatkészen Tót. – Tessék parancsolni, mindjárt megmutatom.
Eltűntek a sötétben.
Mariska és Ágika ott maradtak, álltak, a sötétbe meresztették a szemüket. Látni nem láttak semmit. Egy ideig nem is történt semmi. Aztán tompa döndülés hallatszott. Ettől megrázkódtak. Aztán megint lecsapott a margóvágó acélkarja; ettől a döndüléstől is megrázkódtak. Úgyszintén a harmadiktól is. Megint elmúlt egy kis idő. Aztán visszajött Tót. – Miért álltok itt? – kérdezte. – Menjünk lefeküdni.
Megágyaztak. Levetkőztek. Ágyba bújtak.
Mariska eloltotta a villanyt. Ő is lefeküdt. Egy ideig hallgatott, aztán félénken megkérdezte:
– Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?
– Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam… Talán nem jól tettem?
– De jól tetted, édes, jó Lajosom – mondta Mariska. – Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.
Feküdtek, hallgattak, forgolódtak. Oly fáradtak voltak, hogy végül mégiscsak elnyomta őket az álom. Tót azonban alva is forgolódott, rágott, nyögött, egyszer majd kiesett az ágyból. Rosszat álmodott talán? Ez azelőtt nem volt.



PublisherÚj Palatinus Könyvesház Kft.
Source of the quotationÖrkény István: Tóték + Macskajáték

Tótovi (Czech)


Důležité je pouze jedno: že host je spokojený, veselý, duševně vyrovnaný a že za dva týdny přibral téměř čtyři kila!
To vše vykrystalizovalo v několika slovech, jimiž se major s nimi loučil, když čekali na odpoledni autobus:
“Věřte mi, milá rodino Tótova, že se mi vůbec nechce odjet.“
Mariska si zhluboka vzdychla, tento povzdech však pramenil z radosti.
“Nás také bolí,“ řekla, “že se s vámi musíme rozloučit, velevážený pane majore.“
“A s vámi, pane Tót,” obrátil se major k hostiteli, “jsem velmi spokojen. Jen si dávejte pozor, abyste se vystříhal starých chyb!“
Tót na něho tupě pohlédl a cosi zabručel pod vousy. Mariska, jež mu stála nejblíž, tomu rozuměla takto:
,.Polib mi šos!“
Je velkou otázkou, zdali slyšela dobře, protože přidrnčel dálkový autobus a všechny zvuky přehlušil.
Autobus se zastavil. Major si se všemi potřásl rukou. Ágiku políbil na čelo.
“Sbohem! Mám pocit, jako bych ve vašem pohostinném domově začal nový život. Na slova si nepotrpím. Spíš činy vám dokážu, jak jsem vám vděčný.“
Tótovi jen dojatě mlčeli. Major nastoupil, vyklonil se z okna.
“Ještě jednou vám děkuju za pohostinství.“
“Jsme rádi, že jste se u nás dobře cítil, pane majore.“
“Mnoho štěstí, milá rodino Tótova!“
“Šťastnou cestu, pane majore.“
Autobus se rozjel. Major ještě volal:
“Doufám, že jsem vám nebyl na obtíž?“
Všichni tři mávali a volali, že kdepak, co ho to napadá! Autobus zmizel v zatáčce. Tótovi stále ještě mávali, ale z tváří jim mizely úsměvy na rozloučenou; jako když se sfouknou tři svíčky.
Tót se nehýbal. Ještě měl ruku zdviženou k mávání a stále ještě pozoroval ohyb silnice, jako by se obával, že se autobus nečekaně obrátí, major z něho vystoupí a všecko začne znovu. To se však nestalo a Tót se uklidnil.
Nejdřív si sundal helmu a nasadil si ji tak; aby svislá osa jeho těla uzavírala devadesátistupňový úhel s vodorovnou osou jeho helmy. Pak se pokusil narovnat se v kolenou. “Tak mi přece pomoz, Marisko,“ řekl, protože mu ohnutá kolena zcela ztuhla. Jen s pomocí obou žen se mu konečně podařilo narovnat se. Pak se však vzpřímil a obklopen svými milovanými, se vztyčenou hlavou, krásným, hrdým krokem se vydal na cestu domů.
Doma se ani nerozhlédl. Přistoupil rovnou k nové řezačce. Neforemný přístroj se sotva vešel do dveří. Odvlekl jej za záchod, ke keřům slézových růží; když se vrátil a vydýchal, prohlásil
“Ode dneška budeme ráno snídat, večer večeřet a v noci budeme spát. Rozuměly jste?“
“Všecko bude tak, jak si přeješ ty, milý Lajosku,“ řekla s nejzamilovanějším úsměvem Mariska.
A tak se také stalo. Když se setmělo, povečeřeli. Pak si Tót přitáhl ke dveřím své pohodlné křeslo. Mariska se přitulila k manželovi a přitáhla si dcerušku, která se k otci vinula jak liána. Tak strávili několik minut; nad hlavami jim jiskřila hvězdnatá obloha červencové noci a z Bábonye na ně dýchal večerní chlad jako obrovské zelené plíce. Pak přijde zima ... Tuhá ruská zima se svými krutými vichry, řezavým mrazem. Ale ty praporní kanceláře jsou jistě dobře vytápěné a velitelé bydlí v kamenných domech a ty kamenné domy zvláště v noci, když jejich obyvatelé spí, střeží zdvojená hlídka. To pak můžeme doufat, že se té hrstce lidi, jež žije v tak mimořádných podmínkách, nic zlého nepřihodí.


Soupis
movitostí praporčíka Gyuly Tóta, jejž pořídil v gomelské polní nemocnici poručík Károly Kincs za přítomnosti rotmistra I. Korody a rotmistra D. Bog1ára jakožto svědků, do kteréhož nebyly zahrnuty předměty představující majetek eráru.
Název: Popis:
1 trikotýnové spodky -
Název: Popis:
1 kapesník kostkovaný
Název: Popis:
kožená náprsní peněženka -
peníze 38 P 60 fillérů
Název: Popis:
1 inkoustová tužka -
Název: Popis:
1 fotografie 1 postava muže + 1 postava ženy
Název: Popis:
20 cigaret zn. Honvéd -
(Datum, podpis)
(Rozmokl v sudu s dešťovou vodou)


Mariska se usmála na svého muže.
“Jistě jsi unavený. Lehneme si, milý Lajosku.“
“Hned, jen co si vykouřím doutník,“ řekl Tót.
Mariska běžela pro doutník, Ágika mu jej zapálila, Tót s rozkoší vdechoval kouř. Miloval drobné radosti života. Nyní se cítil tak dobře, že se protáhl, a když v něm zachrupalo, vzdychl si:
“Ach matko, maminečko!“
V tom okamžiku se ozvaly blížící se kroky. Tótovi udiveně vzhlédli.
Ve dveřích verandy stál major Varró s kufrem v ruce, s rozzářeným obličejem, s širokým úsměvem.
,,Vidím, milá rodino Tótova, že nevěříte vlastním očím,“ řekl. “Ale je to pravda!“
Tót vydal jakýsi podivný zvuk, jako když něco pukne. Nebyl to lidský hlas. Byl to takový zvuk, jako když se někdo topí ve studni a na hladinu vypluje poslední bublinka. Promluvit však nedokázal.
Promluvit nedokázal nikdo. Jen vytřeštěnýma očima hleděli na majora.
“V Egeru jsem si chtěl dát potvrdit dovolenku, ale na nádražním velitelství mi oznámili příjemnou zprávu, že partyzáni vyhodili do vzduchu jakýsi most, a proto dovolenecké vlaky tři dny nepojedou...“
Usmál se na Tóta, na paní Tótovou, na Ágiku.
“Stejně jsme se loučili tak těžko; a proto jsem si řekl, že ty tři dny strávím u vás ... Doufám, že vám nebudu na obtíž?“ Tótovi se nezmohli na slovo ani ted. Major si zanesl kufr do pokoje, pak se vrátil a nabit touhou po činnosti, pravil:
“Jestli proti tomu nic nemáte, mohli bychom chvilku vyrábět krabice...“
Odmlčel se. Rozhlédl se.
“No tohle,“ řekl. “Kampak se poděla nová řezačka, pane Tót?” Tót se snažil odpovědět, ale podařilo se mu to až na třetí pokus.
“Odnesl jsem ji do zahrady, velevážený pane majore.“
“Proč?“ divil se major. “A kam?“
“Jenom tadyhle, k slézovým růžím,“ řekl ochotně Tót. “Račte se mnou, hned vám ji ukážu.“
Zmizeli ve tmě.
Mariska s Ágikou zůstaly na verandě, stály a upíraly oči do tmy. Neviděly však nic. Chvíli se nic nedělo. Pak zaslechly dutý úder. Zachvěly se. Pak opět dopadlo ocelové rameno řezačky; opět se zachvěly. Stejně tak i potřetí.
Opět uplynula chvile. Potom se Tót vrátil.
“Co tu stojíte?“ zeptal se. “Půjdeme si lehnout.“
Ustlali si. Svlékli se. Ulehli.
Mariska zhasla. Také si lehla. Chvilku mlčela, pak se bázlivě otázala:
“Rozřezal jsi ho na třikrát, milý Lajosku?“
“Na třikrát? Ne. Na čtyři stejné kusy... Nebo jsem to neudělal dobře?“
“Ale udělal, milý Lajosku,“ řekla Mariska. “Ty vždycky víš, co a jak se má dělat.“
Leželi, mlčeli, převraceli se. Byli tak unavení, že nakonec je přece jen přemohl spánek. Tót se však převracel i ve spánku, kopal nohama, sténal, jednou div nespadl z postele. Že by se mu zdálo něco zlého? To se dřív nestávalo.



Source of the quotationLidové Nakladatelstvi, Praha, 1977, 233-237

minimap