Örkény István: Tanuljunk idegen nyelveket!

Portre of Örkény István

Tanuljunk idegen nyelveket! (Hungarian)

Nem tudok németül.
Budgyonnij és Alekszejevka közt egy csomó löveget kellett föltolni egy dombra, mert kerékagyig besüllyedtek a sárba. Amikor harmadszor került rám a sor, és körülbelül a felpart közepe táján elkezdett visszafelé csúszni az a dögnehéz tábori ágyú, úgy tettem, mintha szükségre akarnék menni és leléptem.
Tudtam az irányt a körletünk felé. Átvágtam egy óriási napraforgótáblán, aztán kiértem a tarlóra. A zsíros, fekete föld úgy tapadt a bakancsomra, mint a búvárok ólomnehezéke, amellyel a tengerfenékre szállnak. Azt hiszem, húsz percig mehettem, amikor egyenesen beleszaladtam egy magyar szakaszvezetőbe és egy németbe, akiről nem tudtam, mi lehetett, mert nem ismertem a német rendfokozatokat. Már ahhoz is őrületes balszerencse kellett, hogy pont beléjük szaladjak, mert teljesen sík volt a terep.
A szakaszvezető állt, a német, szétterpesztett térddel, egy kis tábori széken ült. A szakaszvezető dohányzott, a német evett. Egy fogpasztástubus formájú tubusból kenősajtot nyomott egy szelet kenyérre, és csak a szemével intett, hogy álljak meg.
–Was sucht er hier? – kérdezte.
– Mit keres itt? – fordította a szakaszvezető. Mondtam, elvesztettem az alakulatomat.
– Er hat seine Einheit verloren – mondta a szakaszvezető.
– Warum ohne Waffe?
– Hol a puskája? – kérdezte a szakaszvezető? Mondtam, munkaszolgálatos vagyok.
– Jude – mondta a szakaszvezető.
Ezt még én is megértettem. Megmagyaráztam, hogy nem vagyok zsidó, hanem mint a Népszava győri terjesztőjét egy különleges munkásszázadhoz hívtak be.
– Was? – kérdezte a német.
– Jude – mondta a szakaszvezető.
A német felállt. Leverte zubbonyáról a morzsát.
– Ich werde ihn erschiessen – mondta.
– Magát a Feldwebel úr most agyon fogja lőni – fordította a szakaszvezető.
Éreztem, hogy elönt a verejték, és kavarogni kezd a gyomrom. A német rácsavarta a kenősajtos tubusra a kupakot, és elővette a puskáját. Talán, ha beszélek németül, meg tudom neki magyarázni, hogy nem viselek sárga karszalagot, tehát nem is lehetek zsidó, és akkor minden másképpen történik.
– Er soll zehn Schritte weitor gehen.
– Menjen tíz lépéssel odébb – mondta a szakaszvezető.
Mentem tíz lépést. Közben bokáig süllyedtem a sárba.
– Gut.
– Jól van.
Megálltam. A Feldwebel rám fogta a puskát. Csak arra emlékszem, hogy egyszerre irtózatos nehéz lett a fejem, és majdnem, szétrobbantak a beleim. A Feldwebel leeresztette a puskát.
– Was ist sein letzter Wunsch? – kérdezte.
– Mi az utolsó kívánsága? – kérdezte a szakaszvezető.
Mondtam, nagydolgozni szeretnék
– Er will scheissen – fordította a szakaszvezető.
– Gut.
– Jó.
Amíg dolgomat végeztem, a Feldwebel súlyban tartotta a puskát. Mihelyt fölálltam, fölemelte.
– Fertig? – kérdezte.
– Kész?
Mondtam, kész.
– Fertig – jelentette a szakaszvezető.
A Feldwebel puskája nyilván felfele hordott, mert a köldöktájamra célzott. Körülbelül egy vagy másfél percig álltam így. Aztán, továbbra is rám célozva, azt mondta a Feldwebel:
– Er soll hupfen.
– Békaugrás – fordította a szakaszvezető.
A békaugrás után kúszás következett. A kúszás után tizenöt fekvőtámasz. Utoljára azt mondta a Feldwebel, hogy hátra arc.
Hátraarcot csináltam.
– Stechschritt!
– Díszlépés! – tolmácsolta a szakaszvezető.
– Marsch! – mondta a Feldwebel.
– Menet, indulj! – fordította a szakaszvezető.
Elindultam. Járni is alig lehetett, nemhogy díszlépést kivágni. Röpködtek a sárgombócok a fejem fölött. Csak őrületes lassúsággal tudtam haladni, és közben éreztem, hogy a Feldwebel a hátam közepére célzott. Még most is meg tudnám mutatni a pontot, ahová a puska csöve irányult. Ha nincs az a sár, csak öt percig tartott volna a rettegésem. Így azonban talán egy félóra is elmúlt, míg hasra mertem feküdni és visszanézni.
Olaszul se tudok: sajnos, nincs nyelvérzékem. Tavaly, amikor egy tíznapos IBUSZ-társasutazással Riminiben nyaraltam, egy este, a Regina Palace nevű luxusszálló előtt felismertem a Feldwebelt. Nem volt szerencsém. Ha egy fél perccel előbb érek oda, agyonverem; így azonban ő észre se vett engem. Többedmagával fölszállt egy üvegtetejű, piros autóbuszra, mialatt én, kellő nyelvtudás híján, csak magyarul ordítozhattam:
– Ne induljanak el! Szállítsák le azt a fasiszta disznót!
A portás, egy nálam fél fejjel magasabb, színes bőrű szudáni, megfenyegetett az ujjával, és intett, hogy hordjam el magam. Még neki se magyarázhattam el, mi történt, habár ő talán az olaszon kívül franciául és angolul is tudott. Én azonban, sajnos, a magyaron kívül semmiféle más nyelven nem beszélek.



PublisherÚj Palatinus Könyvesház Kft.
Source of the quotationÖrkény István: Egyperces novellák

Let’s Learn Foreign Languages (English)

I don’t speak German.
Somewhere between Budionny and Aleksaevka we had to push a few pieces of heavy artillery up a hill, for they were sinking fast into the mud. It was my turn, for the third time, to push a huge field gun, and the son of a bitch started rolling back just when I thought I had made it to the top. So I pretended I had to go to the toilet and sneaked away.
I knew my way back to camp. I cut across a huge sunflower field and soon reached the stubble. The rich black soil clung to my boots as the lead weight must cling to deep-sea divers, when they descend to the depths. I must have been walking for about twenty minutes when I ran into a Hungarian sergeant and a German officer whose rank I couldn’t figure out. Running into anyone, let alone these two, on that flat terrain was in itself an incredible stroke of bad luck.
The German was sitting on a small folding chair, his legs spread wide apart, and from a container that looked like a tube of toothpaste he was squeezing some kind of cheese-spread on a slice of bread. The Hungarian sergeant was standing, smoking a cigarette. When the German saw me, he motioned me to stop.
Was sucht er hier?
‘What’re you doing here?’ translated the sergeant.
I said I lost my unit.
Er hat seine Einheit verloren, said the sergeant.
Warum ohne Waffe?
‘Where’s your gun?’ the sergeant asked.
I said I was in a forced labor camp.
Jude, said the sergeant.
Even I understood that. I tried to explain that I was not Jewish, but for being the local distributor of a leftist newspaper, I way assigned to a special forced labor company.
Was? asked the German.
Jude, the sergeant said.
The German got up; he brushed the crumbs off his jacket.
Ich werde ihn erschiessen, he said.
‘The major will now shoot you,’ translated the sergeant.
By now I was drenched in sweat, and beginning to feel sick. The German screwed back the cap on the tube of cheese spread and took out his gun. Perhaps if I spoke German, I could have explained to him that I was wearing a yellow armband; therefore I couldn’t possibly be Jewish.
Er soll zehn Schritte weiter gehn.
‘Move on ten paces,’ said the sergeant.
I moved ten paces and was ankle-deep in mud.
‘That’s enough.’
Gut.
I stopped. The major aimed his gun at me. I can still remember how all of a sudden my head felt terribly heavy and I thought my insides would burst. The major lowered his gun.
Was ist sein letzter Wunsch? he asked.
‘What is your last wish?’ the sergeant asked.
I said I had to move my bowels.
Er will scheissen, the sergeant translated.
Gut.
While I was relieving myself, the major leaned on his gun. As soon as I straightened out, he lifted it.
Fertig? he asked.
‘Finished?’
I said finished.
Fertig, the sergeant reported.
The major’s gun must have had an upward aim because he seemed to be pointing it at my navel. I stood motionless for about a minute. Then, still pointing the gun at me, the major said:
Er soll hüpfen.
‘Start hopping,’ translated the sergeant.
After I had hopped for a while, I had to crawl. Then he ordered me to do fifteen pushups. Finally he told me to make an about face.
Stechschritt!
‘Goose-step,’ came the translation.
Marsch!
I tried to march but it was no use; I had trouble enough walking, let alone goose-stepping. Balls of mud were flying over my head. I was proceeding at a maddeningly slow pace, sensing all the while that the major was aiming his gun at my back. To this day I could tell the exact spot where the gun seemed to have been pointing. If not for that sea of mud my ordeal would have lasted a mere five minutes. This way, however, more than a half hour had elapsed before I could bring myself to drop on my stomach and look back.
I don’t speak any Italian either; unfortunately, I have no ear for languages. Last summer I was in Rimini, Italy, on a ten-day organized tour. One evening, in front of a luxury hotel called Regina Palace, I recognized the major. But I was out of luck. If I had gotten there a minute earlier, I would have knocked his brains out. As it turned out, he was just getting on a red glass-topped bus with several other people and didn’t even recognize me. Lacking the necessary command of foreign languages, all I could do was yell in my native Hungarian: ‘Stop! Don’t let that Nazi pig get away!’
The doorman, a tall, robust Sudanese, shook his fingers at me and motioned with his head: scram. I couldn’t even explain to him what had happened, even though he probably spoke French and English, as well as Italian. But unfortunately, I only speak Hungarian.



PublisherUniversity of Nebraska Press, Lincoln & London
Source of the quotationS. R. Suleiman & Éva Forgács: Contemporary Jewish Writing in Hungary

minimap