Arany János: A dalnok búja

Portre of Arany János

A dalnok búja (Hungarian)

Sötét éjben, rideg lakában,
Virraszta meddő bánatában
A dalnok egyedűl;
Mint egy koporsó, néma lantja,
Nehéz gondban fejét lehajtja,
Bús hangszerére dűl.

Mellette és körűle vannak
Romjai sok törött sohajnak,
Szárnyaszegett dalok,
Szelleme gyászos töredéki,
Fájdalma átkövült emléki...
Romok közt andalog! -

Miért nem zendül, mire hallgat,
Oh ének ifja, lantod, ajkad?
Miért így vesztegel?
Vagy szíved elfásult, kiégett -
S a szép világ bübája téged
Többé nem érdekel?

Nem lelkesülsz-e föl, ha nézed,
Tavasszal az ifjú természet
Hogyan képez, teremt?
Nem hallod-é a lomb sohajját?
És a patak csörgő morajját
Nem érted, mit jelent?

A fölkelő, a nyúgovó nap
Kietlenebb-e s untatóabb,
Mint egykoron vala?
Nem hat meg az éj szent magánya?
A holdvilág sejtelmes árnya,
S a fülmilék dala?

- "Hagyj, kérlek, itt némán epednem.
Oh, volna bár kiégve keblem
S többé ne érzenék!...
De, mint a Mózes bokra hajdan,
A dalnok-szív ég olthatatlan
És soha el nem ég.

Jő a tavasz... virágot ápol,
Mind ez, mit a hősek porábol
Fel bír éleszteni!
A lombsohaj ezrek nyögése,
És a patak gyász csörrenése...?
Könnyű megérteni.

A felkelő, az elhunyó nap
Hozott-e ma, igér-e holnap
Örömet és reményt?
S az éjfélnek van-é magánya?
Megnépesíti holtak árnya,
Felzaklatván, az éjt. -"

Dalnok, ha van szivednek búja,
S érinti azt fájdalmak ujja,
Hangot hogy mégsem ad?
Hiszen a bú mesterkezének
Verésitől a legszebb ének,
A legszebb dal fakad.

- "Haj! zönghet-é a szívnek húrja.
Midőn a bánat tépi, dúlja
S nem óva nyúl felé?
Ha durva kézzel gyönge lantod
Kemény sziklához paskolandod:
Hármonia kel-é?"

Szülötte vagy tán gyáva kornak,
Lelkedben eszmék gyulva forrnak
S nincs tárgy, kiöntened?
Tettekre híni fel a vásott
Idők fiát szent hivatásod,
Munkára költened!

- "Nem gyávaság korában éltem,
Láttam sokat, mindent megértem,
Mind a szépet, nagyot,
Miről zengett magasztos ének,
Mit följegyezvén a történet,
Csodául fennhagyott:

Láttam Marathon győzedelmét,
Spárta leányi honszerelmét,
Xerxes özön hadát
Leonidást Thermopylaeben,
És Tyrtaeust, lanttal kezében,
Buzdítni a csatát..."

Csodálatos! hát mégse szólal
Hurjaidon magasztaló dal?
A hőslakoma vár:
Csaták után, hűs mirtusz enyhén,
Nyugvó daliák közt pihenvén,
Édes a dal s pohár.

- "Csaták után, haj! nincs vidám tor,
Mit ének fűszerezne s vándor
Kehelynek örömi:
Ciprus ködében a daliák
A dalnok énekét nem hallják
- Nem értik - zöngeni!

De ő nem is zeng. Tehetetlen
Lantját letészi csüggedetten
És szíve felzokog:
Oh, ti nagyok, oh, ti dicsőek,
Félisteni régmult időnek,
Szerencsés dalnokok!

Fényes, magasztos korban élni,
Büszkén emlékezni, s remélni,
Tinéktek adatott!
Osztozni a hősnek babérján,
Vagy bús panaszt emelni sírján:
De mindig - szabadott.

Megállapítni az időnek,
A mult ködébe sietőnek,
Rohanó kerekét,
Bírván szelíd ének hatalmát,
Örökéltűvé tenni a mát
tegnap történetét.

Tinéktek adatott, a gyenge
Lant hurjain játszani s zengve
Éltetni az erőst!
És, kit nehéz vas dönte sirba,
Az istenekkel tenni sorba,
- Feltámasztván a hőst.

És adatott vala tinéktek
Teremteni új nemzedéket
Az elhunyt sirjain;
Építni várost, Amphionként,
Hol durva kő mozdúla önként
A lantos húrjain.

Én a kifáradt küzdelemnek
Hanyatló korszakán merengek,
Szemem alátekint...
Késő, habár láttam virágát,
Biztatnom a kidőlt fa ágát:
Virágozzék megint."



Uploaded byRépás Norbert
Source of the quotationmek.oszk.hu

Zármutok spevca (Slovak)

Za tmavej noci, v pustom byte,
na márno v žiali tráviac žitie,
bdel spevec; znemel spev
mu lyry, hlavu pod jho sudby
sám skloniac, na svoj nástroj hudby
klesá sťa na rakev.

Koľ spoločnosťou sú mu tichou
ssutiny zadrhnutých vzdychov,
sny, piesne kusých kriel,
trúchlivé zlomky ducha jeho.
pomníky bôľu strnulého ...
Stred nich sa zamyslel. —

Čo neznejú, ó, spevu synu,
ti lýra, rty, tak bez počinu
prečože meškajú?
A či ti z pŕs cit vytlel asi —
i viac ťa kúzla sveta, krásy
nezaujímajú ?

Či nenadchne ťa, zrak keď shliada,
v jar príroda jak prtí mladá
vo práci tvorenia?
Nečuješ šeptu v kyprom listí
a nechápeš, čo síriebročistý
zurk jarku znamená ?

O vzchode slnca, pri západe,
než prv bol, či mieň slávnym snáď je
zjav jeho veličia?
Samota noci veľká, svätá,
z túch tôňa luny nedojme ťa,
nie pieseň slávičia?

— „Nechaj ma, prosím, nytiu-mreniu...
Och, kiež bych mal hruď vyhorenú,
necítil priekory!...
Však, jak ker Mojžišov raz, prudce,
nehasle horí spevca srdce
a nikdy nezhorí.

Jar príde... odchová mlaď plachú;
toť, všetko, z hrdinov čo prachu
vie vzkriesiť: márny kvet!
Vzdych listvy — miliónov stony,
a potok jak tak hrká-zvoní...
tiež ľahko srozumieť.

Vzchod, západ — či dnes, zôr bár vatra,
priniesol, sľubuje-li zajtra
kus techy, nádeje?
A polnoc samoty že sieň je?
Och, zaľudnia ju mŕtvych tiene,
tmy zvíriac záveje —“

Spevče, ak v srdci škrie ťa niečo,
a prsty múk sa tknú ho, prečo
preds’ neozve sa vše?
Veď zpod majstrovskej žiaľu ruky.
jak úder, najkrajšie z vrú zvuky,
piesenky najkrajšie,

— „Hejch, môžu-li znieť srdca struny,
keď bôľ ich rve, v nich víchrom funí
žiaľ nemilosrdný ?
Ak útlou lýrou oberučne
o skalu praštíš: ľubozvučné
či vzniknú akordy?“

Snáď chabý vek ťa splodil, zánet
i var víd cítiš v duši, a niet
več vy hať kypiace?
Dôb míkvych detvu k činom ranným
zvať je ti svätým povolaním,
zobúdzať do práce 1

-„Nie v zbabelosti časoch ja žil,
som videl mnoho, všetko zažil,
čo krásne, veliké,
o čom spev zunel velebivý,
čo dejepisec ako divy
zaznačil v kronike:

Ja videl triumf Maratona,
Spartánok vlastimilstvo: hron a
val Xerxesových čiat.
fva Leonida v Termopýlach,
Tyrtäa s lýrou, v tiesne chvíľach
boj oduševňovať...“

Podivné, a preds’ nezazneje
ti zo strún skladba epopeje?
Hrdinský čaká hod:
po bitkách, v lahodnom mýrt chládku
si s rekmi hovejúc, chuť sladkú
má pieseň, revy plod.

-„Po bitkách, ach, niet trizny súcej,
juž pieseň, čaše putujúcej
by radosť sladila:
v cyprusov dyme bohatýri
nečujú spevcovej viac lyry.
nedá im — mohyla!

Lež ani nespieva on. Schýli
mdlý nástroj zúfale, i skvíli
len srdca odryvy:
O, veľkí vy, vy slávni množí,
čias dávno zašlých polobozi,
prešťastní spevci vy!

Za doby zlatej žiť si spevne,
spomínať zhrda, dúfať pevne
vám bolo súdené,
sa s rekmi deliť o laur a či
ich hroboch, nie však v plači
sťa otrok — zdusene.

Pristaviť kolo, čas čo gúľa
ho rýchle v temno do minula.
moc majúc — prekážka,
hoj! — spevu s nehou na prímiešok :
urobiť vekožíznym dnešok
i príbeh včerajška.

Vám bolo súdené zun plesný
vyvádzať z lyry strún a v piesni
udalca živiť — ňou,
a, ichž kov zhubný sklátil k pádu.
vzniesť s bohmi do jedného radu, —
tak vzkriesiac hrdinov.

A súdené vám bolo, v zmene
dôb stvoriť nové pokolenie
už zašlých na rove;
jak Amfion raz, mesto staväť,
kde kameň sám sa hnul v zecl sdávať
na slová spevcove.

Ja o mrknúcom období tu
ustalej borby dumám v skrytu,
zrak padá... Pozde, raz
hoc zrel som ich vzkvet, vetvy stromu
vyvaleného nutkať k tomu :
by pozakvitly zas.“



Uploaded byRépás Norbert
PublisherMatica slovenská a Kníhtlačiarsky Účastinársky Spolok, Turčiansky Sv. Martin
Source of the quotationSobrané spisy básnické, sväzok XV., preklady maďarských básnikov
Bookpage (from–to)106-109
Publication date

minimap