Arany János: A fülemile

Portre of Arany János

A fülemile (Hungarian)

Hajdanában, amikor még

Így beszélt a magyar ember:

Ha per, úgymond, hadd legyen per!

(Ami nem volt épen oly rég) -

Valahol a Tiszaháton

Élt egy gazda: Pál barátom,

S Péter, annak tőszomszédja;

Rólok szól e rövid példa.

Péter és Pál (tudjuk) nyárban

Összeférnek a naptárban,

Könnyü nekik ott szerényen

Megárulni egy gyékényen;

Hanem a mi Péter-Pálunk

Háza körűl mást találunk:

Zenebonát, örök patvart,

Majd felfordítják az udvart;

Rossz szomszédság: török átok,

S ők nem igen jó barátok.

Ha a Pál kéménye füstöl,

Péter attól mindjár’ tüszköl;

Ellenben a Péter tyukja

Ha kapargál

A szegény Pál

Háza falát majd kirugja;

Ebből aztán lesz hadd-el-hadd,

Mely a kert alá is elhat!

Ez sem enged, az se hagyja,

S a két ház kicsínye, nagyja

Összehorgolnak keményen,

Mint kutyájok a sövényen

Innen és túl összeugat

S eszi mérgében a lyukat.

 

De, hogy a dologra térjek,

Emberemlékezet óta

Állott egy magas diófa,

Díszeűl a Pál kertjének.

A szomszédba nyult egy ága,

Melyet Péter, minthogy róla

A dió is odahulla,

Bölcsen eltűrt, le nem vága.

Történt pedig egy vasárnap,

Hogy a fentírt fülemile

Ép’ a közös galyra üle,

Azt szemelvén ki oltárnak,

Honnan Istent jókor reggel

Magasztalja szép énekkel:

Megköszönve a napot,

Melyre, im, felvirradott.

A sugárt és harmatot,

A szellőt és illatot;

A fát, melynek lombja zöld,

A fészket, hol párja költ,

Az örömet, mely teli

Szivecskéjét elteli;

Szóval, ami benne él

S mit körében lát, szemlél,

Azt a pompát, fényt és szint,

Mely dicsőség

- Semmi kétség -

Ő érte

Jött létre

Csupán ő érette, mind!

Elannyira, hogy Pál gazda,

Ki gyönyörrel ott hallgatta,

Így kiáltott örömében:

„Istenem uram,

Beh szépen

Fütyöl ez az én madaram!”

 

„Kendé bizony az árnyéka!

Mert olyat mondok, hogy még a...”

Hangzik átal a sövényen

Egy goromba szó keményen.

„Hát kié - pattogja Pál -

Mikor az én fámra száll?”

„De az én portámon zengett:

Hogy illetné a fütty kendet!”

Pál nem hagyja: őtet uccse!

Péter ordit: ő meg úgyse!

Többrül többre, szórul szóra,

Majd szitokra, majd karóra,

Majd mogorván

Átugorván

Ölre mennek, hajba kapnak;

Örömére a szent napnak

Egymást ugyan vérbe-fagyba, -

Hanem a just mégsem hagyva.

 

Pál azonban bosszut forral,

És ahogy van, véres orral

Megy panaszra, bírót búsit,

S melyet a vérszenny tanúsit

A bántalmat előadja.

Jogát, úgymond, ő nem hagyja,

Inkább fölmegy a királyig

Térden csúszva: de a füttyöt,

Mely az ős diófárul jött,

Nem engedi, nem! halálig.

Nyomatékul egy tallért dob

Az igazság mérlegébe,

Mit a biró csúsztat a jobb

Oldalon levő zsebébe.

 

Pétert sem hagyá pihenni

A nagy ártatlan igazság:

Nem rest a biróhoz menni

Hogy panaszát meghallgassák.

Így s úgy történt, - elbeszéli,

Övé a fütty, ő azt véli:

Nincs vármegye,

Ki elvegye,

Nincsen törvény, nem lehet per,

Hisz azt látja Isten, ember! -

De, hogy a beszédet össze

Annál jobb rendben illessze,

Az ütlegből sokat elvesz

És a joghoz egy tallért tesz,

Mely is a birói zsebben

Bal felől, a szív iránt,

Meghuzódik a legszebben.

 

Felderűle a kivánt

Nap, mely a vitát eldöntse,

Hogy a fülemile-pörben

Kinek szolgál a szerencse.

Ámde a birót most cserben

Hagyja minden tudománya,

És ámbátor

Két prokátor

Minden könyvét összehányja,

S minden írást széjjeltúr is:

Ilyen ügyről,

Madárfüttyről,

Mit sem tud a corpus juris;

Mignem a biró, haraggal

Ráütvén a két zsebére

S rámutatván a két félre,

Törvényt monda e szavakkal

A szegény fülemilére:

Hallja kendtek!

Se ide nem, se oda nem

Fütyöl a madárka, hanem

(Jobb felől üt) nekem fütyöl,

(Bal felől üt) s nekem fütyöl:

Elmehetnek.

 

Milyen szép dolog, hogy már ma

Nem történik ilyes lárma,

Össze a szomszéd se zördül,

A rokonság

Csupa jóság,

Magyar ember fél a pörtül...

Nincsen osztály, nincs egyesség

Hogy szépszóval meg ne essék,

A testvérek

Összeférnek,

Felebarát

Mind jó barát:

Semmiségért megpörölni,

Vagy megenni, vagy megölni

Egymást korántsem akarja.

De hol is akadna ügyvéd

Ki a fülemile füttyét

Mai napság felvállalja!?

 

1854.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://magyar-irodalom.elte.hu/sulinet

L'usignolo (Italian)

Il magiaro parlò così una volta:

"Se causa che sia causa",

(e questo non troppo tempo fa).

Nei dintorni del Tibisco

visse un contadino: Paolo,

e Pietro, il suo vicino,

di loro parla questo verso.

Pietro e Paolo

- come tutti sanno -

nel calendario d'estate

tanto d'accordo vanno.

Là è facile, starci calmi,

ma attorno la casa dei nostri

troviamo ben altra cosa:

bisticcio, lite continua,

chiasso infernale,

la vicinanza travolge;

è una iella aver vicini nemici

e loro non sono proprio amici.

Se acceso il caminetto di Paolo,

a Pietro il fumo dà subito fastidio,

Ma se la gallina sua razzola,

a Paolo quasi butta giù la casa.

Si dibatte di questo e di quello

che risuona tutto il giardino.

Non cede né l'uno né l'altro

e si combattono tutti i membri

delle loro case, piccoli e grandi,

si abbaiono pure i loro cani,

accaniti contro i buchi nelle siepi.

 

Ma vengo al punto ora

da quando ci si ricorda,

un albero stupendo di noce

nel giardino di Paolo c'è.

Un ramo di esso però

da Pietro arrivò,

ma lui saggiamente non lo tolse,

perchè così gli cadde qualche noce.

 

E succede che un giorno

proprio su quel ramo

si posò un usignolo;

lo scelse come altare

e voleva ringraziare

Dio per tutto il bene

con il suo canto felice.

Salutare il bel sole

che era ora nascente,

la rugiada e il raggio,

venticello e profumo,

l'albero dalla fronda verde,

in cui ha il nido, dove

la sua compagna cova,

e per tutta la gioia,

che riempie il suo piccolo cuore,

insomma per tutto il bello

che gli sta dentro e lo circonda,

per tutti i colori, luce, pompa;

per tutto, che senza dubbio,

per lui fu creato proprio.

 

E fu tanto bello il suo canto,

che Paolo che lo stava ascoltando

con grande gioia esclamò:

"Mio Dio,

come fischia bello

il mio uccello!"

 

"E' sua solo l'ombra!

senno dirò una brutta cosa!"

dall'altro lato della siepe

si sente una parola scortese.

"E di chi sarebbe" - scatta Paolo -

"quando sta sul mio albero"?

"Ma si sente sul mio podere,

come vi potrebbe spettare?"

Ma Paolo non cede per niente

figuriamoci Pietro, lui neppure.

E parola segue parola,

offesa ad offesa,

si salta attraverso la siepe

e vengono poi ai pugni,

si strappano capelli,

e se ne danno di santa ragione,

il giorno rendendolo felice.

E si lasciano pestati a sangue,

ma non si deve lasciar perdere,

la giustizia deve trionfare.

 

Paolo però trama vendetta

e così come sta allora,

col naso sanguinante

và dal giudice a lamentarsi

mostrando il suo naso

come prova del malfatto.

Il suo diritto, disse,

non lo lascia, e se deve,

andrà dal re fino a Buda

anche sulle ginocchia.

Perchè il canto che veniva

dalla sua vecchia noce

non lo lascia,

no, fino alla morte.

E per dare maggior peso

alla parola, butta un tallero

nel piatto della bilancia,

che serve la giustizia.

Prontamente,

il giudice lo mette

nella tasca destra

della sua giacca.

 

Neppure Pietro si dà pace

per l'ingiustizia così grande,

come potrebbe riposarsi?

Và dal giudice a lamentarsi.

E racconta tutto: il canto è suo,

senza dubbio, e non c'è potere

che glielo potesse togliere,

né legge né causa,

perchè è chiaro come il sole,

il canto suo, che dev'essere.

Ma per convincere più facilmente,

sulle botte un pò tace,

e aggiunge un tallero,

al diritto suo,

che il giudice si mette

proprio sopra il cuore

nella tasca sinistra

della sua giacca.

 

Ed ecco che finalmente arriva

il giorno della sentenza

in cui il povero giudice

in nome della legge deve dire

a chi spetta il canto

dell'usignolo famigerato.

Ma lui non sa proprio che fare

e sebbene si consulti

con tutti i codici della legge

di un caso simile non si tratta,

non sa niente il corpus juris.

Così con grande rabbia

e battendo le sue tasche

si rivolge ai contendenti

e detta legge: "Sentite:

l'usignolo non canta né qua né là,

ma (battendo la tasca destra) a me canta,

e (battendo la sinistra) a me canta,

e ora signori andate via".

 

Però che bella cosa

che questo non succede ora,

alla causa nessuno arriva,

tra vicini non si litiga,

e i parenti son tanto bravi,

non c'è legame o classe

dove la parola gentile non fosse.

Vanno d'accordo i fratelli,

tutti i prossimi sono amici,

per un nonnulla come questo

nessuno farebbe mai causa,

ammazzarsi, azzannarsi,

chi potrebbe mai arrivarci?

Ma recentemente

non ci si immagina neppure

di trovare un avvocato

ad assumere un tale caso.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu/01300/01316

minimap