Arany János: Os bardos galeses (A walesi bárdok in Portuguese)

Portre of Arany János

A walesi bárdok (Hungarian)

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Hadd látom, úgymond, mennyit ér
A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?
Legelőin fű kövér?
Használt-e a megöntözés:
A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,
Ha oly boldog-e rajt'
Mint akarom, s mint a barom,
Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád
Legszebb gyémántja Velsz:
Földet, folyót, legelni jót,
Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép
Oly boldog rajta, Sire!
Kunyhói mind hallgatva, mint
Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király
Léptet fakó lován:
Körötte csend amerre ment,
És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,
Hol aznap este szállt;
Montgomery, a vár ura,
Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat
Szem-szájnak ingere,
Sürgő csoport, száz szolga hord,
Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget
Ételt-italt terem;
S mind, ami bor pezsegve forr
Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem
Koccint értem pohárt?
Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!
Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt
Szem-szájnak kellemes,
Azt látok én: de ördög itt
Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!
Ne éljen Eduárd?
Hol van, ki zengje tetteim -
Elő egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,
A vendég velsz urak;
Orcáikon, mint félelem,
Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,
Lehellet megszegik. -
Ajtó megől fehér galamb,
Ősz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet
Elzengi, mond az agg;
S fegyver csörög, haló hörög
Amint húrjába csap.

"Fegyver csörög, haló hörög,
A nap vértóba száll,
Vérszagra gyűl az éji vad:
Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,
Halomba, mint kereszt,
Hogy sirva tallóz aki él:
Király, te tetted ezt!"

Máglyára! el! igen kemény -
Parancsol Eduárd -
Ha! lágyabb ének kell nekünk;
S belép egy ifju bárd.

"Ah! lágyan kél az esti szél
Milford-öböl felé;
Szüzek siralma, özvegyek
Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szűz! anya
Ne szoptass csecsemőt!..."
S int a király. S elérte még
A máglyára menőt.

De vakmerőn s hivatlanúl
Előáll harmadik;
Kobzán a dal magára vall,
Ez íge hallatik:

"Elhullt csatában a derék -
No halld meg Eduárd:
Neved ki diccsel ejtené,
Nem él oly velszi bárd.

Emléke sír a lanton még -
No halld meg Eduárd:
Átok fejedre minden dal,
Melyet zeng velszi bárd."

Meglátom én! - S parancsot ád
Király rettenetest:
Máglyára, ki ellenszegűl,
Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,
Ország-szerin, tova.
Montgomeryben így esett
A híres lakoma. -

S Edward király, angol király
Vágtat fakó lován;
Körötte ég földszint az ég:
A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment
Lángsírba velszi bárd:
De egy se birta mondani
Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal
London utcáin ez?
Felköttetem a lord-majort,
Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,
Se künn, nem hallatik:
"Fejére szól, ki szót emel!
Király nem alhatik."

Ha, ha! elő síp, dob, zene!
Harsogjon harsona:
Fülembe zúgja átkait
A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,
Riadó kürtön át:
Ötszáz énekli hangosan
A vértanúk dalát. (*)

1857

(*) A történelem kétségbe vonja, de a mondában erősen tartja magát, hogy I. Eduárd angol király, Wales tartomány meghódítása (1277) után, ötszáz walesi bárdot végeztetett ki, hogy nemzetök dicső  múltját zöngve, a fiakat föl ne gerjeszthessék az angol járom lerázására. A.J.




Source of the quotationhttp://mek.niif.hu

Os bardos galeses (Portuguese)

Eduardo de Inglaterra
Monta no seu alazão.
«Olha! As terras de Gales
Agora que valerão?

Terão rios, solo fértil
E prados florescentes?
Terá sido bem regada
Pelo sangue dos resistentes?

E o povo, o bom povo,
Será ele feliz contudo?
– Como o desejo – como os bois
Que ele atrela a seu jugo?»

«Certo, senhor, tua coroa
Não tem jóias mais brilhantes
Que seus vales, montes, terras
E os prados verdejantes.

E quanto ao povo, o bom povo,
É feliz meu bom senhor.
O silêncio em suas choças
É disso certo penhor».

Eduardo de Inglaterra
Faz parar seu alazão.
Silencia toda a gente,
As terras se calarão.

Montgomery tem por nome
O forte onde ele parou.
Castelão Montgomery
Festa p’ra ele preparou.

«Vão ver quem aqui faz lei»
Rei Eduardo ameaça:
«Ao fogo quem me resista.
Dos bardos que acabe a raça!»

Para correr o país,
Sem pressa saem arautos,
E em forte Montgomery
Fundaram os festins lautos.

Eduardo de Inglaterra
Esporeia seu alazão,
E por toda Gales agora
Só fogueiras se verão.

Cantando vão p’rà fogueira
Quinhentos bardos galeses,
mas nenhum para gritar:
«Viva Eduardo mil vezes!»

Em Londres lá pelas ruas
Que gritos e arruaça!
«Que se enforque o seu alcaide
Se lá mexe a populaça!»

Tudo no maior sossego,
Nem uma mosca zuniu;
Quem falar; cabeça fora;
E o sono do Rei fugiu.

«Soem pífaros, clarins,
E mil tambores a rufar.
Para do festim de Gales
Seus malefícios calar.»

Mas por cima de clarins
E tambores, trombetas a rugir,
A voz plena cantam os quinhentos
E a gesta dos mártires faz-se ouvir!

Caça, carnes, vinhos, peixes,
E mil outros bons bocados
Levam cem criados mudos
Esmagados sob os seus fardos.

O que as belas terras dão
Da carne mais delicada,
Do melhor vinho estrangeiro
A pipa descarregada…

Senhores, senhores p’ra me honrar
Já não há cantos de bardo,
Ai senhores, ai cães galeses
Não há um viva Eduardo?

Caça e peixe são à farta
De tudo os melhores primores
Me dão todos os senhores
Que não passam de traidores.

Senhores, estafermos malditos,
Ninguém que cante Eduardo?
Ninguém grita «viva o Rei»?
Depressa já galês bardo!»

Em espanto se entreolham
Os paladinos presentes,
Não de medo mas de fúria,
Rostos brancos, transparentes.

Sem palavra, a voz estrangulada,
Suspenso o próprio respirar,
Porta aberta; branca ave,
Velho bardo – vem a entrar.

«Tua gesta e altos feitos
Ó rei hei-de eu cantar!»
Choros, gritos, armas rugem
E ele começa a cantar:

«Choros, gritos, armas rugem,
Sangue feras bebem na represa,
Lago de sangue onde o sol se apaga,
Isto é, ó Rei, tua proeza!

Ceifados, aos molhos atados,
Milhares de galeses fazem história.
Chorando, os que ficaram ceifam.
Eis teus feitos, Rei, tua glória!»

«À fogueira por teu rude canto!»
Diz Eduardo, «Bem!
Preciso um canto mais doce»,
E um jovem bardo vem.

«Oh como é doce ao entardecer
No golfo de Milford o vento a soprar!
Mas de virgens e viúvas bem mais forte,
Ouvimos seu carpir clamar.

Virgens, não gereis mais servos!
Não mais alimenteis filhos, mães fagueiras…
Um sinal, e ao velho encanecido
O jovem bardo segue p’rà fogueira.

Logo, um não convidado
Chegou cheio de ousadia,
E suas cordas afinando,
Balada sua dizia:

«Caiu na batalha o Maior…
Ó Rei, meu canto escutai,
P’rá celebrar os teus feitos,
Bardo galês não há mais!

Chora a toda hora seu lembrar –
Ouvi bem. Ó Rei, ouvi! –
O canto dos bardos lançará apenas
Vergonha, horror sobre ti».



PublisherPorto, Limiar
Source of the quotationPoetas húngaros. p. 15-18.

minimap