Arany János: Family circle (Családi kör in English)

Portre of Arany János

Családi kör (Hungarian)

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
"Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
"Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja;
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

1851



Source of the quotationmagyar-irodalom.elte.hu

Family circle (English)

The evening comes and everything is hushed,
while darkly nods the leafy mulberry tree;
a buzzing insect strikes against the wall,
a loud crash follows, there is heard no more.
As if the very clods of earth had legs
the clumsy frogs to rolling everywhere
while round the eves there wheels a wandering bat,
an old owl's hooting in a ruined tower.

Recently milked by the woman of the house
the white form of a cow is faintly seen
chewing the cud in silence in the yard:
a placid beast, though bothered by her calf.
A cat, to lazy to go chasing flies,
her body stretched, moves slow with cautious steps,
she pauses, looks around and is gone -
she's fled into the hall with sudden speed.

The door stands open; on the courtyard hedge
the hearth's reflected light is welcoming.
Before the door, his feet upon the steps,
a faithful dog lies stretched to guard the home.
Within, the woman of the house skims milk;
her small boy asks and has from her a sip.
She then goes mingling with the other ones
just like the gentle moon among the stars.

A young girl's throwing twigs upon the fire -
the eldest and most fair, a morning star;
she warms her iron for her new-made dress
- and ironing's all it needs - for next day's feast.
She tells a story to the younger ones,
sitting around at work, all shelling peas,
or shredding beans, their little chubby cheeks
lit by the fire, a flame with crackling pods.

The youngest asks for bread, then munches it
and weaves a circle with a burning brand.
The older boy ignores the rest and reads
(this lad will be a pastor, that is sure) -
such is at least his father's fondest wish,
although as yet he doesn't care for prayers
and much prefers to study songs and rhymes
he's even tried his hand at writing verse.

But now they hear their father's hoe put down,
his well-worn satchel's hung upon a nail.
The children search in it and hope to find
some bits of bread he left after the day.
They thrust their hands in; there's a sudden shriek -
"some devil's in there.... No, a little rabbit!"
cries of delight... They will not sleep all night
they go and fetch it cabbage leaves to eat.

The father says "Good Evening" to them all,
sits down to stretch his tired and aching limbs;
with dusty shirt-sleeve wipes a wearied brow
that has been deeply furrowed by life's cares.
But when he sees his little ones around,
delightfully his wrinkles disappear;
he knocks his soothing pipe upon the hearth
and smiles at kind words from his gentle wife.

The house-wife hurries then to fetch his food.
It's proper that he should not have to wait.
Soon she has pushed the small round table out
and brought the simple dishes she's prepared.
She and the children have already fed.
"Come dear," he says, they must all eat again,
the food tastes better if all feed together:
then gives the little ones a leg or wing.

"But who's that knocking? Sarah, go and see..."
A poor man's asking shelter for the night.
Don't turn him out if he has got no home;
how many suffer driven from shut doors.
The eldest girl gets up and asks him in,
a crippled soldier bids them a good evening:
"May God bless what you eat," he says to them,
"and those, too, who partake of it," he adds.

The father thanks him. "Come, and have your share;
mother, put on his plate a little more."
Then he invites him to sit down with them
the man says `no,' then readily agrees,
enjoys a simple but a tasty meal,
a jug of water then quenches his thirst.
No words are uttered while they have their food
this is the Magyars' custom when they eat.

But when the meal is done all do their best
to make it easy for their guest to speak.
At first his words come like a little stream,
but like a swelling river they soon flow.
The elder boy, too, lays his book aside;
he leans towards him with attentive eyes;
no sooner does the soldier come to pausing
the boy entreats him: "Tell another tale!"

"They are not `tales"' - the father chides the boy,
the soldier understands and carries on.
And they are hanging on his every word,
but it's the eldest girl who's most intent.
When no one's listening, or no one sees,
she asks about `her brother' with a blush:
for three years she's been asking after him,
she'll wait one more before she weds another.

The evening ends; the warm fire shines no more.
The glowing cinders now begin to wink.
The children, too, are tired, there's one asleep.
His head is resting on his mother's lap.
The guest speaks less, the silences increase;
only the purring of the cat is heard.
Then rustling straw is heaped upon the ground
the crickets reign now in this silent realm.




minimap