Arany János: Rodinný kruh (Családi kör in Slovak)

Portre of Arany János

Családi kör (Hungarian)

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Mintha lába kelne valamennyi rögnek,
Lomha földi békák szanaszét görögnek,
Csapong a denevér az ereszt sodorván,
Rikoltoz a bagoly csonka, régi tornyán.

Udvaron fehérlik szőre egy tehénnek:
A gazdasszony épen az imént fejé meg;
Csendesen kérődzik, igen jámbor fajta,
Pedig éhes borja nagyokat döf rajta.
Ballag egy cica is - bogarászni restel -
Óvakodva lépked hosszan elnyult testtel,
Meg-megáll, körűlnéz: most kapja, hirtelen
Egy iramodással a pitvarba terem.

Nyitva áll az ajtó; a tüzelő fénye
Oly hivogatólag süt ki a sövényre.
Ajtó előtt hasal egy kiszolgált kutya,
Küszöbre a lábát, erre állát nyujtja.
Benn a háziasszony elszűri a tejet,
Kérő kis fiának enged inni egyet;
Aztán elvegyűl a gyermektársaságba,
Mint csillagok közé nyájas hold világa.

Egy eladó lyány a tűzre venyigét rak:
Ő a legnagyobb s szebb... a hajnali csillag.
Vasalót tüzesít: új ruhája készen,
Csak vasalás híja,... s reggel ünnep lészen.
Körűl az apróság, vidám mese mellett,
Zörgős héju borsót, vagy babot szemelget,
Héjából időnként tűzre tesznek sokat:
Az világítja meg gömbölyű arcukat.

A legkisebb fiú kenyeret kér s majszol;
Üszköt csóvál néha: tűzkigyókat rajzol.
Olvas a nagyobbik nem ügyelve másra:
E fiúból pap lesz, akárki meglássa!
Legalább így szokta mondani az apjok,
Noha a fiú nem imádságon kapkod:
Jobban kedveli a verseket, nótákat,
Effélét csinálni maga is próbálgat.

Pendül a kapa most, letevé a gazda;
Csíkos tarisznyáját egy szegre akasztja;
Kutat az apró nép, örülne, ha benne
Madárlátta kenyér-darabocskát lelne.
Rettenve sikolt fel, amelyik belényul:
Jaj! valami ördög... vagy ha nem, hát... kis nyúl!
Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel.

A gazda pedig mond egy szives jó estét,
Leül, hogy nyugassza eltörődött testét,
Homlokát letörli porlepett ingével:
Mélyre van az szántva az élet-ekével.
De amint körülnéz a víg csemetéken,
Sötét arcredői elsimulnak szépen;
Gondüző pipáját a tűzbe meríti;
Nyájas szavu nője mosolyra deríti.

Nem késik azonban a jó háziasszony,
Illő, hogy urának ennivalót hozzon,
Kiteszi középre a nagy asztalszéket,
Arra tálalja fel az egyszerü étket.
Maga evett ő már, a gyerek sem éhes,
De a férj unszolja: "Gyer közelebb, édes!"
Jobb izű a falat, ha mindnyájan esznek, -
Egy-egy szárnyat, combot nyujt a kicsinyeknek.

De vajon ki zörget? "Nézz ki, fiam Sára:
Valami szegény kér helyet éjszakára:
Mért ne fogadnók be, ha tanyája nincsen,
Mennyit szenved úgy is, sok bezárt kilincsen!"
Visszajő a lyánka, az utast behíván.
Béna harcfi lép be, sok jó estét kíván:
"Isten áldja meg a kendtek ételét is,
(Így végezi a szót), meg az emberét is."

Köszöni a gazda: "Része legyen benne:
Tölts a tálba anyjok, ha elég nem lenne."
Akkor híja szépen, hogy üljön közelébb -
Rá is áll az könnyen, bár szabódik elébb.
Éhöket a nagy tál kívánatos ízzel,
Szomjukat a korsó csillapítja vízzel;
Szavuk sem igen van azalatt, míg esznek,
Természete már ez magyar embereknek.

De mikor aztán a vacsorának vége,
Nem nehéz helyen áll a koldus beszéde;
Megered lassanként s valamint a patak,
Mennél messzebbre foly, annál inkább dagad.
Az idősb fiú is leteszi a könyvet,
Figyelmes arcával elébb-elébb görnyed;
És mihelyt a koldus megáll a beszédben:
"Meséljen még egyet" - rimánkodik szépen.

"Nem mese az gyermek", - így feddi az apja,
Rátekint a vándor és tovább folytatja;
Néma kegyelettel függenek a szaván
Mind az egész háznép, de kivált a leány:
Ez, mikor nem hallják, és mikor nem látják,
Pirulva kérdezi tőle... testvérbátyját:
Három éve múlik, hogy utána kérdez,
Még egy esztendőt vár, nem megy addig férjhez.

Este van, este van... a tűz sem világit,
Kezdi hunyorgatni hamvas szempilláit;
A gyermek is álmos, - egy már alszik épen,
Félrebillent fejjel, az anyja ölében.
Gyéren szól a vendég s rá nagyokat gondol;
Közbe-közbe csupán a macska dorombol.
Majd a földre hintik a zizegő szalmát...
S átveszi egy tücsök csendes birodalmát.

1851



Source of the quotationmagyar-irodalom.elte.hu

Rodinný kruh (Slovak)

Večer je, je večer: — každé odpočívať!
Na moruši vetve vidno čierno kývať;
bručí hnojival, sa k stene zahnal, buchne
vtom sa hodne do nej, žatým potom sčúchne.
Jak by boly nohy vzrástly hrudným zrutám,
ťarbavé sa žaby kopŕcajú tu, tam;
brnká netopier, vše strechu šuchne-zježí,
huhúka si sova v starej, kusej veži.

Na dvore sa belie srsť samotnej kravy:
gazdiná ju práve podojila; trávi
čas, si prežväkujúc, veľmi krotké plemä,
hoci hladné teľa otlka jej vemä.
Súra sa i mačka — loviť nemá chuti  —
ostražne si stúpa, chrbát roztiahnutý,
zastane, koľ zjastrí: a hup! jedným skokom
v pitvorci sa octne, zablýskajúc okom.

Do korán sú dvere; ohniska lúč, motok
ich, tak vábne žiari na týňo' ý plôtok.
Predo dvermi leží dunčo vyslúžilý,
na prah oprel predné, na tie sánku schýli.
Dnu gazdiná mlieko precedí však zaraz,
prosiacemu chlapcu z neho chlipnúť dá raz;
žatým zamieša sa vo spoločnosť detskú,
v hviezd jak kŕdeľ vľúdna luna na nebeskú.

Dievčina na vydaj šmáň na oheň kladie:
je najväčšia, krásou... zornička v ich rade.
Želiezko si hreje: rúcho zrieť až skvieť sa,
len ho opigľovať... zajtra sviatok predsa!
Vôkol drobizg, bájke nasluchujúc (v liúšti
o vlčku), bôb a či hrach hrkavý lúšti;
z luštín za chlp hodia v plameň, vzbĺknu v škvare
a to osvieti vše ich okrúhle tváre.

Najmenší čvirk chleba chce — vyžúva; vzneslý
zas otáča uhlík: hadov z ohňa kreslí.
Číta starší — na nič nedbá okolité —:
Z tohto chlapca bude kňaz, sa nahľadíte!...
Aspoň tak vše rečie súsedom ich ňaňo,
hoc syn nesháňa sa po modlitbách; áno,
radšej verše, nôty má, zkusujú všetci,
ba i sám probuje skladať také veci,

Cveng! motyka vtom: v schod dal ju gazda kdesi
páskovanú kapsu na klin pozavesí;
kutroší v nej detva, ver’ by našla rada
i omrvu chleba, akú vtáčik zbadá.
Prelaknute spiští, ktoré do nej vpáli:
Juj! čertík... ak nie, tož... zajáčiček malý!...
Bude to radosti: zaspia ak očistom;
vynukujú ztuha kapustným ho listom.

Gazda ale povie dobrý večer vrelo,
sadne, by odpočlo ustaté si telo;
prašným rukávom si čelo pretrie kruhom:
zbrázdené je zhusta života už pluhom.
Lež jak zobzerá sa po výhonkoch jarých,
hneď mu tmavé vrásky zhlaclí pôvab, zdar ich;
v pahreb začrie fajku, ňouž starosti zbýva;
rozsmeje ho milá žena shovorčivá.

Dobrá čeľaďná mať avšak neotáľa,
svedčno, mužovi by i večeru dala;
pošupne stôl z kúta, a rúk dva-tri ruchy,
na tom predloží mu pokrm jednoduchý.
Ona jedla už, i deti — nuž, sám môže —;
no muž núti ju: „Ba poclže, žienka, nože!“
Lepšie chutí, všeici jesť keď hačnú vencom —;
po stehienci, krielku podá deťúrencom.

Ale kto to klope? „Pozri, dievča, Zuzka;
nebodaj kýs’ chuďas nocľah pýta •— Ľudská
vec ho prijať, keď je bezprístrcšným, biednym:
beztak trpí dosť, kde zatvárajú pred ním!“
Navráti sa dcéra s pocestným. O šťuli
vojak vstúpi, praje dobrý večer; stúli
ruky: „Boh požehnaj i tej vašej strave.
(skončí), i tých, čo ju požívajú práve!“

Zaďakuje gazda: „Poďte s nami takto;
dolej do misy, ak nedosť by v nej, matko! —“
Zve ho rúče, blíž by prisadol: „ Sem, aha!... “
Aj sa lahko dá sviesť, zprvu hoc sa zdráha.
Hlad im veľká misa hoci s vlastnou škodou,
smäd zas krčah čerstvou uchlácholí vodou;
sotva i prehodia slovo, pokým jedia:
no, plnými ústy hovoriť sa nedá.

Však keď po večeri sa tak chytí slova,
nezadŕha sa viac vrava žobrákova;
tíško pustí sa, sťa potoku sa vodí,
čím dial tečie, tým viac pribýva mu vody.
Tu i žiak odloží knižku, k vôli zvedú
s pozornou sa tvárou vždy viac nahne k predu,
a jak vyslúžilec v reči pozasekne:
„Rozprávajte ešte ď,-.lej —“ prosí pekne.

 „Nie to povesť, chlapče! —“ otec zahriakne ho,
no vandrovný slúchne, ctiac si žiadosť jeho:
s nemou vrúcnosťou mu každé ovisieva
z čeliadky na vravných perách, najmä deva —
Tá. keď nezačujú, nehľadia, jak vzňatá
fakľa, pýta sa ho... na staršieho brata;
čo sa dozvedá oň. tretí rok je priam už :
ešte rôčik počká, dotiaľ nejde za muž.

Večer je, je večer... Oheň leda svieti,
prižmuruje viečka popolové; deti
tiež by spaly, — jedno je už božie, oné
s okväcnutou hlávkou na matkinom lone.
Zriedka prerečie hosť, zamýšľa sa zhusta;
v to len mačka zdudá kdesi zpod čeľustia.
Tu okľacok slamy na zem porozkladá ...
a prevezme svrček tíše nočnej vládu.



Uploaded byRépás Norbert
PublisherMatica slovenská a Kníhtlačiarsky Účastinársky Spolok, Turčiansky Sv. Martin
Source of the quotationSobrané spisy básnické, sväzok XV., preklady maďarských básnikov
Bookpage (from–to)101-104
Publication date

minimap