Arany János: Jank Sibinjani (Szibinyáni Jank in Estonian)

Portre of Arany János

Szibinyáni Jank (Hungarian)

Ritka vendég Rácországban
Zsigmond a király, a császár:
Jól fogadja István vajda,
István, kinek apja Lázár:
Hét egész nap látja dúsan,
Becsülettel, emberséggel;
Nem felejti, ki a gazda,
S nem felejti, kit vendégel.

Majd vigasság: zene, tánc, bor
Tartja ébren a földházat,
Majd ujudvar, öklelés áll, -
Hangos erdőn nagy vadászat:
Száz tülök szól, hajt az eb s pór,
Nyomja össze a vad berket,
Szorul a rés, a lovag lés,
Íja pendül, ménje kerget.

Áll a hajsza, vége-hossza
Nincs vetélgő hetyke dicsnek:
"Magyar a magyar" Zsigmondnak,
"Szerb a szerb" Lazárevicsnek;
"Ámbár - mond ez - udvaromnál
Van egy apród, csak parányi:
Az magyar lesz!... Erdély szülte,
Neve Janko Szibinyáni.

Hallod-e Jánk"...! Ím azonban
Zörmöl a gaz, reng a sűrü:
Nagy csikasz vad ugrik föl, de
Visszaperdül, mint a gyűrü -
"Hallod-e Jánk! ím királyod
Szeme látja, - s ez jutalma,
Hogy te nékem azt a farkast
Megkeríted élve, halva."

Rövid a szó, - gyorsan hangzó
Kísérője büszke jelnek:
De sokallja, meg se hallja,
Már nyomúl a hősi gyermek.
Hol királya, még a tájra
Szeme egyszer visszalobban,
S a vad állat meg sem állhat:
Mind szorítja, űzi jobban.

S majd a róna sorompója
Nyílik, amint hajtja ménjén,
Majd eltűnnek a sürűnek
Lombos, ágas szövevényén.
Itt gyalog száll, - paripája
Fel s alá nyerít gazdátlan;
Szóla Zsigmond: kár volt, mégis!...
Szól a vajda: semmi! bátran!

Jank azonban mind nyomon van:
Le, a völgynek, fel, a hegyre,
Vadcsapáson, vízomláson
Veri, vágja, űzi egyre.
A vad olykor hátra horkol,
Foga csattog, szája résnyi,
Majd, mint vert eb, kit hevertebb
Ostor üldöz, szűköl és nyí.

Már az állat piheg, fárad,
Nem az ifju, noha gyermek:
Martalékát addig űzi
Míg ledobban s vár kegyelmet.
A királyhoz és urához
Rabul vonja, szégyenszemre;
Szól a vajda: ez nem első!
Szóla Zsigmond: "Istenemre!...

Tartom a just e fiúhoz!
Enyim a fa, az gyümölcse:
Visszakérem. Te kegyelmed
Ebben most már kedvem töltse."
Nem oly hangon volt ez mondva,
Hogy sokáig, vagy hiába...
Így kerűlt Jank Szibinyáni,
Zsigmond király udvarába.

Ott idővel karral s fővel
Isten után vitte sokra;
Másszor is még, többször is még
Járt vadászni farkasokra;
Mint védője a keresztnek,
Megrontója büszke tarnak,
Idegen nép hőse is lett
Derék hőse a magyarnak.

Most is vallják, egyre dallják
Szerbhon ifjai, leányi,
Guzlicájok hangja mellett:
Ki volt Janko Szibinyáni.
De a magyar ajakon is
Neve, híre általános:
Mert hisz él még... él örökké
A dicső Hunyadi János.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Jank Sibinjani (Estonian)

Harva tuleb Serbiasse
Zsigmond, kuningas ja keiser;
Lazari poeg vojevooda
Stefan annab talle seitsmel
päeval külluslikku kosti,
austab tema mehist nime;
ei tal unu, kes on isand,
ega see, kes külaline.

Lõbus on: pill, tants ja veinid
hoiavad ta lossi virge,
siis turniir käib, vehklemine,
mets on tulvil jahikirge:
sarvehelid, matsid, penid
ümbritsevad kiskja salu,
pilu kitsub, vibu vingub,
täkk teeb traavi tulistjalu.

Jaht on äge, seltskond vägev,
kiiduga ei olda kitsid:
„madjar madjar on” Zsigmondil,
„serb on serb” Lazarevićil;
„Kuigi,” ütleb ta, „õukonnas
pean ma ühte väikest paaži:
sest saab madjar!… Erdélyst pärit,
nimi Janko Sibinjani.”

„Kuuled, Jánk…!” Kuid äkki kostab
sahin rohus, värin võsas:
suur hall susi kargab üles,
aga kaob kui veerev rõngas —
„Kuuled, Jánk! Su kuninga silm
seda näeb — ja see on sulle
tasuks, kui tood tolle hundi
elusalt või surnult mulle.”

Lühike on sõna — kiirelt
kõlav uhke viipe saatja:
tühjaks luuleks peab, ei kuule
seda enam väike sangar.
Kuningale, maastikule
lapse pilk veel korraks kandub,
huntki ei saa jääda seisma:
ajajad on kõik ta kannul.

Juba võtab soe ja täku
vastu lagendiku värav,
juba võssa okste sisse
kaovad nad kui võrku ära.
Jaht käib jalgsi — ratsu hirnub,
jäänud peremehest ilma;
sõnab Zsigmond: „Küll on kahju!…”
Sõnab Stefan: „Pole viga!”

Jank on jälle leidnud jäljed:
orgu, üles mäkke põikab,
loomarajal, kärestikus
aina ajab, lööb ja lõikab.
Kord see murdja korskab kurjalt,
hambad irvi, lõuad lahti,
kord kui peksasaanud peni
kiunub, niutsub salamahti.

Juba uluk väsib, kulub,
nooruk mitte: sama kangelt
püüab saaki, kuni susi
armu lootes maha langeb.
Kuningale, isandale
poiss veab vangi, häbipunas;
sõnab Stefan: „Pole ainus!”
Sõnab Zsigmond: „Minu jumal!…

Minul poisile on õigus!
Puu on minu, nii ka viljad:
tagasi ta palun. Kõrgus,
täida soov, veel pole hilja.”
See ei olnud öeldud nagu
„aega on” või „tühi nõue”…
Nii sai Janko Sibinjani
kuningas Zsigmondi õue.

Varsti seal ta käe ja peaga,
Jumal saatjaks, palju tegi;
veel teist korda, mitu korda
pidas jahti sutelegi;
nagu püha risti kaitsja,
ülbe paljaspäise saatan,
võõra rahva sangarikski
sai aus madjarite sangar.

Nüüdki teavad, lauluks seavad
Serbia noorukid ja neiud
guslitsate hääle saatel,
mis on Sibinjani teinud.
Kuid ka madjarite huulil
tihti on ta nimi, tegu,
sest veel elab… igavesti
János Hunyadi on elus.



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.scribd.com

minimap