Babits Mihály: Tra l'autunno e la primavera (Ősz és tavasz között in Italian)

Portre of Babits Mihály

Ősz és tavasz között (Hungarian)

Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hüse a pincének.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
Ludbőrzik az agyagos domb bőre,
elomlik és puha sárrá rothad,
mint mezitlen teste egy halottnak.

Este van már, sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik, halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Leesett a hó a silány földre,
talán csak hogy csúfságát befödje.
Most oly fehér mint szobánkban este
fekhelyünk, ha készen vár megvetve,
puha dunnánk, makulátlan párnánk:
s mintha a saját ágyunkon járnánk,

mint a pajkos gyerekek, ha még nem
akaródzik lefeküdni szépen,
sétálnak az ágy tetején, ringva,
mig jó anyjuk egyszer meg nem unja
s rájuk nem zeng: »Paplan alá! Hajjcsi!«
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Már az év, mint homokóra, fordul:
elfogy az ó, most kezd fogyni az új,
s mint unt homokját a homokóra,
hagyja gondját az ó év az ujra.
Mennyi munka maradt végezetlen!
S a gyönyörök fája megszedetlen...

Türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását.
Idegesen nyitunk száz fiókot.
Bucsuizzel izgatnak a csókok.
Öreg öröm, nem tud vigasztalni:
óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Olvad a hó, tavasz akar lenni.
Mit tudom én, mi szeretnék lenni!
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...

Csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó.
Akit egyszer én eleresztettem,
az a madár vissza sohse reppen.
Lombom, ami lehullt, sohse hajt ki...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!

Barátaim egyenkint elhagytak,
akikkel jót tettem, megtagadtak;
akiket szerettem, nem szeretnek,
akikért ragyogtam, eltemetnek.
Ami betüt ágam irt a porba,
a tavasz sárvize elsodorja.

Száradt tőke, unt tavalyi vendég:
nekem már a tavasz is ellenség!
Csak te borulsz rám, asszonyi jóság,
mint a letört karóra a rózsák,
rémült szemem csókkal eltakarni...
Óh jaj, meg kell halni, meg kell halni!



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu

Tra l'autunno e la primavera (Italian)

S’è disperso il canto vinoso d’autunno.
Il fresco delle cantine si tramuta in afoso.
Vento e pioggia sferza la vite spoglia.
La collina argillosa ha la pelle d’oca,
si dissolve e si putrefa in fango,
come il corpo nudo di un morto.

E’ giunta la sera, si affrettano le sere,
come la vecchiaia, la ladra, subdolamente,
che arriva in silenzio, in punta di piede,
e tutto d’un tratto, con un salto ci raggiunge!
Sé stessi, non siamo più in grado di ingannare:
ahimè, dobbiamo morire, dobbiamo morire!

E’ caduta la neve sulla misera terra,
forse, solo per coprir’ la sua bruttezza.
Or’ è bianca, come il nostro giaciglio,
che a sera, per dormir’ viene allestito,
il nostro piumone morbido, il cuscino candido:
come se stessimo camminando sul nostro letto,

come i bambini birichini, che con le buone,
a letto non intendono proprio andare,
ondeggiando, sul letto stanno passeggiando,
finché la madre, ne ha abbastanza di loro,
e li apostrofa cosi: “Sotto coperta! Veloce!”
Ahimè, dobbiamo morire, dobbiamo morire!

Come la clessidra, si volge già l’anno:
si consuma il vecchio, incomincia il nuovo,
Anche la clessidra, stanca della sua sabbia,
l’anno vecchio, i problemi, all’anno nuovo lascia.
Quant’opera è rimasta incompiuta!
Quanta frutta del piacere non raccolta…

Il nostro cuore batte impaziente l’attesa,
come un guardiano che sente l’ora della smonta.
Apriamo nervosamente cento cassetti.
Con il sapore d’addio, intrigano i baci.
Gioia senile, non è in grado di consolare,
ahimè, dobbiamo morire, dobbiamo morire!

Si scioglie la neve, preme la primavera,
cosa vorrei essere, non ne ho l’idea!
Sono un fiocco, con la neve mi sciolgo,
che scorre via come ‘na lacrima,vola con un sospiro.
E per quando gli uccelli saranno di ritorno,
la terra è asciutta, non v’è più traccia dell’inverno…

Solamente il mio inverno non è cosi fugace.
Solamente la mia morte non è mortale.
Chi, per una volta avevo lasciato andare,
quell’uccello, indietro,non vedrò più tornare.
Fronda mia, caduca, non porta nuove gemme…
Ahimè, dobbiamo morire, dobbiamo morire!

Uno per uno, gli amici m’avevan’ abbandonato,
a chi avevo fatto del bene, m’aveva rinnegato;
non mi amano più coloro che avevo amato,
mi sotterreranno coloro, per cui avevo brillato.
Tutto quel che nella polvere avevo vergato,
dall’acqua fangosa della primavera sarà travolto.

Vite rinsecchita, ospite molesta dell’anno scorso:
per me, oramai perfino la primavera è avversa!
Su di me, bontà d’una donna, solo tu ti pieghi,
come fanno le rose sui paletti spezzati,
per coprir’ di baci i miei occhi atterriti.
Ahimè, dobbiamo morire, dobbiamo morire!



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap