Babits Mihály: Il libro di Giona 1. (Jónás könyve 1. in Italian)

Portre of Babits Mihály

Jónás könyve 1. (Hungarian)


Első rész

Monda az Ur Jónásnak: „Kelj fel és menj
Ninivébe, kiálts a Város ellen!
Nagy ott a baj, megáradt a gonoszság:
szennyes habjai szent lábamat mossák.”
Szólt, és fölkele Jónás, hogy szaladna,
de nem hová a Mennybeli akarta,
mivel rühellé a prófétaságot,
félt a várostól, sivatagba vágyott,
ahol magány és békesség övezze,
semhogy a feddett népség megkövezze.
Kerülvén azért Jáfó kikötőbe
hajóra szállott, mely elvinné őtet
Tarsis felé, s megadta a hajóbért,
futván az Urat, mint tolvaj a hóhért!

Az Ur azonban szerzett nagy szelet
és elbocsátá a tenger felett
s kelt a tengernek sok nagy tornya akkor
ingó és hulló kék hullámfalakból,
mintha egy uj Ninive kelne-hullna,
kelne s percenként összedőlne ujra.
Forgott a hajó, kettétört az árboc,
deszkaszál nem maradt hű deszkaszálhoz.

A görcs hajósok, eszüket veszítve,
minden terhet bedobtak már a vízbe,
s mig arcukba csapott a szörnyü sóslé,
kiki a maga istenét üvölté.
Jónás mindent kiadva, elcsigázva,
betámolygott a fedélközi házba,
le a lépcsőkön, a hajófenékre,
s ott zuhant bódult félálomba végre
gurítván őt az ázott, rengő padlat.

S így lőn hogy a kormányos belebotlott,
a deszkákat vizsgálva, s rája szólt:
„Mi dolog ez, hé, te nagy alható?
Ki vagy te? Kelj föl, s kiálts a keserves
istenedhez, talán ő megkegyelmez!
Vagy istened sincs? Szólj! Miféle nemzet
szült? Nem te hoztad ránk a veszedelmet?
Mely város vall polgárának, büdös?
S e fene vízen át velünk mivégre jössz?

S ő monda néki: „Zsidó vagyok én
s az Egek Istenétől futok én.
Mi közöm nékem a világ bünéhez?
Az én lelkem csak nyugodalmat éhez.
Az Isten gondja és nem az enyém:
senki bajáért nem felelek én.
Hagyjatok itt megbujni a fenéken!
Ha süllyedünk, jobb itt fulladni nékem.
De ha kitesztek még valahol élve,
tegyetek egy magányos erdőszélre,
hol makkon tengjek és keserű meggyen
békében, s az Isten is elfeledjen!”

De a kormányos dühhel csapta vissza:
„Mit fecsegsz itt erdőről össze-vissza?
Hol itt az erdő? És hová tegyünk ki?
Innen csak a tengerbe tehetünk ki!
Ki is teszünk, mert nem türöm hajómon
az ilyet akit mit tudom mi bűn nyom.
Már biztos hogy te hoztál bajba minket:
magad mondod hogy Isten átka kerget.
Ha Isten üldöz, az ördög se véd meg.
Hé, emberek! Fogjátok és vigyétek
ezt a zsidót!” S már nyolc marok ragadta,
nehogy hajójuk süllyedjen miatta,
mert nehéz a kő, és nehéz az ólom,
de nehezebb kit titkos súlyu bűn nyom.

Jónás azonban jajgatott s nyögött
és meglóbálták a tenger fölött.
„Vigyázz - hó-rukk! Pusztuljon aki nem kell!”
S nagyot loccsant... s megcsöndesült a tenger,
mint egy hasas szörny mely megkapta étkét.
S már a hajósok térdencsuszva, kétrét
görbedve sírtak és hálákat adtak
könnyelmü áldozatokat fogadtak,
s a messzeségben föltünt a szivárvány.

A víz simán gyürűzött, mint a márvány.


PublisherOsiris Kiadó, Budapest
Source of the quotationBabits Mihály összegyűjtött versei. Osiris Klasszikusok

Il libro di Giona 1. (Italian)


Prima parte

“Alzati, e vai a Ninive, inveisci contro la città!”
-- disse il Signore a Giona.
Là, la situazione è grave, la malvagità s’è diffusa,
i miei piedi son bagnati dalla sua lurida schiuma.
Cosi, gli parlò, e Giona si alzò, a scappare pronto,
ma non nel luogo, dove il Signore aveva inteso,
perché detestava profetare, e la città temeva,
in cuore suo, più di tutto, il deserto ambiva,
per esser circondato di solitudine e di pace,
altro che dal popolo esser’ preso a sassate.
Giungendo perciò nel porto di Jaffa,
salì sulla nave, per farsi portare a Tarso,
pagando il pedaggio, scappando dal Signore,
comeil ladro che fugge dal proprio carnefice!

Ma il Signore alzò una burasca forte,
e la lasciò scatenare sopra il mare,
enormi torri d’acqua s’alzarono allora,
ondeggianti e cascanti, blu mura d’onda,
come se un Ninive nuovo, s’alzasse e crolasse,
s’alzasse per un minuto e di nuovo franasse,
Torneava la nave, si ruppe l’albero della nave,
neanche una tavoletta intera rimase.

Perduto il senno, i naviganti stravolti,
scaricarono in mare tutti i pesi,
l’acqua salata che sferzava il loro viso,
ciascuno di loro, invocava il proprio Dio.
Giona spossato e del tutto esausto,
scese barcollando tutte le scale,
si ritirò nella cabina, in fondo alla nave,
e finalmante cadde in un sonno stordito,
rotolando su e giù sul pavimento bagnato.

Il nocchiere, controllando le tavolette,
s’inciampò in lui e cosi gli si rivolse:
Tu, grande dormiglione, cosa pensi di fare?
Chi sei? Alzati, invoca anche tu il tuo Dio desolato,
forse con l’aiuto suo, non è ancora tutto perduto!
O non hai neppure un Dio? Parla! Di che popolo
discendi? Forse sei stato tu a portarci la calamità
adosso? Di quale città sei cittadino?
Su queste acque, con noi perché sei venuto?


E lui rispose cosi: “Son ebreo io,
e sto scappando, dal Dio del cielo.
Che c’entro io con i peccati del mondo?
La mia anima aspira solo alla pace.
Le preoccupazioni di Dio, non sono mie:
dei guai altrui, responsabile, non mi sento.
Qui in fondo alla nave, lasciatemi nascosto!
Se ci affondiamo ed io mi affogo, è anche meglio.
Ma se volete scaricarmi, da qualche parte vivo,
lasciatemi in riva, vicino un solitario bosco,
dove mangiando in santa pace, ghiande
e viscole amare, perfino Dio si scorderà di me.”

Ma il nocchiere ribatte tutt’arrabbiato:
“Ma di quale bosco stai qui vociferando?
Dov’è il bosco? Dov’è, che ti dobbiamo scaricare?
Di qua, solo nel mare ti possiamo gettare!
E lo faremo di certo, perché non tollero i tipi,
di cui non so, qual’ peccati avevan’ commessi.
Ormai è sicuro, che la rovina, tu ci hai portato:
che ti rincorre l’ira di Dio, pure tu l’avevi detto!
Se Dio ti perseguita, non c’è diavolo che tenga.
Ahi, uomini! Prendete e portatelo via,
quest’ebreo!” L’avevan’ afferato subito otto mani,
per non permettere, che causa sua la nave si affondi,
perchè la pietra è pesante, lo è pure il piombo,
ma è più pesante, colui, chi è dal peccato gravato.

Giona continuo a lamentarsi e a gemere,
lo alzarono in alto, per lanciarlo nel mare.
“Attenti – oplà! Morte al traditore!”
Si sentì un gran tonfo… e si placò il mare,
come un mostro gravido, avuto il suo pasto.
Piegati in due e sulle ginocchia strusciando,
pien’ di gratitudine piangevano i naviganti,
giurando, vari sacrifici sconsiderati,
e in lontananza comparve l’arcobaleno.

L’acqua disegnava volute lisce come il marmo.



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap