Baka István: Farkasok órája

Portre of Baka István

Farkasok órája (Hungarian)

Felébredek.
                    A takaró lidérce
kilobban, újra csigaház-fehér,
s nem moccan többé. Becsapott az álom:
nem volt s nem is leselkedik veszély;
csak összecsúszkált s szarva gombszemével
nagyon soká meredt reám az éj;
de nyála - utcalámpa fénye - szárad,
foltot se hagyva, szőnyegén szobámnak.

Felébredek.
                    Most kellene kimennem
vizelni, inni, s a paplan alá!
S nem mozdulok... A vekkeróra jár,
közeleg-távolodik, mint a sínen
elkattogó, vörös tehervonat -
és murva-másodpercek hullanak
a töltésszélre... Ajtómat bezártam;
a fridzsiderben ébred csak az áram,
s vonít fel - tolvajt álmodó kutya -,
de tejhez, sajthoz, parizerhez ér
nyelvével, és ha mindent végigízlel,
elalszik újra - elméje fagyott
rekeszeiben a gondolatok
oly rendezettek, hogy szinte irigylem.

Felébredek.
                    Az éj végére jár;
tudom, a farkasok órája ez.
Az ablakon csontujjal ág neszez,
de senki más! Nem gyilkosok loholnak,
markolva pisztolyt, kést - a mát a holnap
felváltja csak, nem felkoncolja, bár
ki tudja? Mégis, oly jó lenne tudni -
mit is? Hogy meddig tart e rettenet,
s mért félek úgy, mért nem tudok aludni,
ha farkasok óráján ébredek?

Felébredek.
                   S úgy kerülget az álom,
mint robbanóanyag-raktárt az őr;
gyújtózsinóron - minden idegszálon -
a félelem lidérclángjai kúsznak -
magam a detonáció elől
hová is menekítsem, hova fussak?
Egy keskeny, űri résbe e világból
kisurrannék - de Pallasz szürke baglya
lelkem iramló egerét bekapja,
s még mielőtt az égbe visszahussan,
mint szőrcsomót, kiöklendi magából.

Felébredek.
                   Ma is, mint minden éjjel.
Tudom, a farkasok órája ez.
Áram vonít fel, csontos ág neszez,
s kilobban paplanom gyűrött lidérce;
a szőnyegen a lámpa csiganyála,
síkos derengés dermed rá szobámra;
és jár a vekkeróra: vak vonat,
vakog az alvadtvér-zakatatak;
s markolva pisztolyt, kést, gyilkos lohol
álmom sikátorában valahol;
s Pallasz baglyának hányadéka, én
görgök, rút szőrgolyó, a föld szinén;
s törött ezüstmaszk: utcalámpa-rom
csillámlik jéggé dermedt arcomon.

Felébredek.
                   Már hamujába roskad
az éj.
         Uram, irgalmazz farkasodnak!

 

 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationhttp://mek.oszk.hu/

L’ora dei lupi (Italian)

Mi sveglio.
                            Lo spirito maligno della coperta
è schizzato fuori, come la conchiglia è di nuovo
bianco, non si muove più. Il sogno mi ha ingannato:
non c’era e non c’è alcun pericolo in agguato;
la notte mi strisciava solo, e con gli occhi di bottone
delle sue corna, mi aveva fissato a lungo; ma la
sua bava – luce del lampione – s’asciuga, non lasciando
neppure una macchia sul tappeto della mia stanza.
 
Mi sveglio.
                          Ora dovrei uscire per urinare,
bere, e poi, sotto la coperta!
E non mi muovo…la sveglia cammina,
s’avvicina – s’allontana, come il rosso
treno merci che sui binari sferraglia –
e briciole di secondi cadono sui bordi
del terrapieno… Avevo chiuso la mia porta;
la corrente si desta solo nel frigo,
guaisce – è il cane che sogna il ladro –,
ma con la lingua tocca il latte, formaggio,
e salame, e quando avrà assaggiato tutto,
s’addormenta di nuovo – nei scomparti
della sua mente congelata, i pensieri
son così ordinati, che provo quasi invidia.
 
Mi sveglio.
                            La notte sta per finire;
lo so, questa è l’ora dei lupi.
Sulla finestra con dita ossute ramo rumoreggia,
e nessun altro! Non corrono assassini trafelati,
con pistola e coltello in pugno – il domani dà
solo il cambio all’oggi, non lo squarta,
sebbene chi lo sa? Eppure, sarebbe così bello
sapere – cosa mai? Fin quando durerà questo
terrore, perché ho tanta paura, e se mi sveglio
all’ora dei lupi perché non ci riesco a dormire?
 
Mi sveglio.
                           Non mi coglie il sonno,
mi gira intorno, come il custode intorno al
magazzino dell’esplosivo; sullo stoppino
– su ogni nervo – strisciano i fuochi fatui della
paura – me stesso, come posso salvare
davanti la detonazione, dove posso fuggire?
Sguscerei fuori da questo mondo in una stretta
fessura dello spazio – ma la civetta grigia di
Atena ingoia il topo in corsa della mia anima,
e prima, che sparisca di nuovo nel cielo,
la vomita fuori, come un grumo di pelo.
 
Mi sveglio.
                          Anche oggi, come tutte le notti.
Lo so, questa è l’ora dei lupi.
Corrente guaisce, ramo ossuto rumoreggia,
schizza fuori lo sgualcito spirito maligno
della mia coperta; sul tappeto bava di lumaca
del lampione, viscido crepuscolo assidera la
mia stanza: e la sveglia cammina: treno cieco,
sangue secco uggiola tatam – tatam, da qualche
parte nell’anfratto del mio sogno, impugnando
coltello e pistola, assassino corre trafelato;
ed io, vomito della civetta di Atena, brutto grumo
di pelo, sto rotolando, sulla faccia della terra;
maschera d’argento crepata: rovina del lampione
sfavilla sul mio viso diventato ghiaccio.
 
Mi sveglio.
                          La notte collassa nella propria
cenere.  
                        Signore mio, abbi pietà del tuo lupo!                              
 
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap