Baka István: Pigmalione (Pügmalión in Italian)

Portre of Baka István

Pügmalión (Hungarian)

                                         Tündének

                           1

Lépj ki a kőből! Fogynak napjaim;
Már nem tudok nagyon sokáig várni.
Légy a gyönyör, de légy akár a kín, -
Légy, Galateia, bárki és akármi!

Hány csigamászta hajnal nyers szaga,
Hány bódító, már fonnyadt, nyári rózsa,
Hány vad szüret cefréje, mustja a
Parfűmöd, s hány tél zúzmarája, hója.

És mindegy már, hogy én faragtalak,
Vagy engem formázott fehér kezed;
Te kőből, én agyagból - hús leszek

S leszel. Csak kölcsön kaptuk e világot,
Nem lényeges hát: én álmodtalak,
Vagy egykor engem álmodott meg álmod,

                           2

Hogy befogadj, s én öledbe hatolva,
Megértsem végre, hogy a végtelen
Hogy férhet el ily forró, szűk helyen,
S hogy csak a van a létünk, nem a volna, 

S bár a valódi megdőlhet, - soha
Szép kebleid iker-Olümposza...
Ó, Galateia, alkoss újra engem!
Márványerekként átszínezze testem

Véred, s imádj, akár nimfái Pánt!
Vagy nyalogass el, mint a marcipánt,
Olvasszon kéjesen magába lényed:

Zsémbes-szerelmes-édes-árva éned;
Magam fölé ültetlek megalázva, -
Csak néha szállj velem alá a lázba,

                           3

Mely megteremtett akkor téged is!
Szerelmem húsa és márványa is
Te vagy, kiért agyagként omlanék,
Lennék korok szemétdombján cserép,

Lerágott csont, mit Krónosz eldobott,
Szilaj faun csalódott fallosza,
Mely nimfaölbe nem jutott soha;
Te mégis olykor megvigasztalod.

S oly mindegy lenne, hogy ki kit teremtett;
Legszívesebben rád hagynám: te voltál.
Ki volt előbb - az áldozó? az oltár? -,

Kit érdekel? Fogadd lángját tüzemnek!
Hidd el, szivem kevéssel is beéri:
S nincs vágya más - csak égni, égni, égni.

(1994)



PublisherPécs, Jelenkor
Source of the quotationTájkép fohásszal, 1969-1995.

Pigmalione (Italian)

A Tünde

 
                           1.

Esci dalla pietra: I miei giorni stanno finendo;
Oramai non posso aspettare a lungo.
Sii la voluttà, ma anche il tormento –
Sii, Galatea, chiunque, sii per me tutto!

Di quanti odori aspri delle mattine, di rose
Inebrianti, già vizze, di vendemmie irruenti,
Di vinaccia, di mosto è il tuo profumo,
Di quanta pruina e di neve degli inverni.

Non importa ormai che ti abbia forgiato io,
O che mi abbia forgiata la tua bianca mano;
Tu sei di pietra, io d’argilla – carne diventerò.

E diventerai. Il mondo ci fu concesso in prestito,
Dunque non è essenziale: se ti abbia sognato io,
O che un tempo mi abbia sognato il tuo sogno.

                                   2.

Che tu mi accolga, ed io penetrandomi nel tuo
Grembo possa finalmente capire, come può
Starci l’infinito in un posto così stretto e rovente,
Che la nostra esistenza è essere e non il sarebbe.

Sebbene l’originale può abbattersi, - ma mai
I gemelli - Olimpo dei tuoi seni prosperosi…
Oh, Galatea, creami di nuovo!
Che tuo sangue colori il mio corpo con venature

Di marmo, e adorami, come le ninfee Pan!
O leccami come se io fossi di marzapane,
Fa’ che io mi sciolga nella tua voluttà:

Il tuo io bieco – innamorato – orfano e dolce;
Ti farò sedere sopra di me umiliandoti, -
Discendi con me solo talvolta nella febbre

                           3.

Che in quel momento creò anche te!
Tu sei la carne e il marmo del mio amore,
Sei tu per cui franerei come argilla,
Sarei cocci sul mondezzaio delle epoche,

Osso spolpato, da Kronos gettato via,
Deluso fallo del indomito fauno, che
Non raggiunse mai un grembo di ninfea;
Eppure tu lo consoli qualche volta.

Tanto sarebbe lo stesso, chi aveva creato chi,
Preferisco darmi per vinto: sei stata tu.
Chi c’era prima – l’immolatore? l’altare? - ,

Che importa ormai? Accogli la fiamma del
Mio fuoco! Credimi il mio cuore s’accontenta
Di poco: non desidera altro – solo bruciare!

(1994)

 

 
 



Uploaded byCikos Ibolja
Source of the quotationsaját

minimap