Ha meghalok, a nyirkos pétervári
Talajba engem ne temessetek!
Porhüvelyem enyhébb vidékre vágyik, -
Itt még a hant is szürke és rideg.
Ha feljönnék kísérteni síromból
(Csak levegőzni, mert nyomaszt a föld),
Megsüketülnék a dühös Kirovtól,
Ahogy Kobára átkokat süvölt.
A piszkarjovi dámán, mint darázsraj,
Fürtökben lógna millió halott;
Megfagytak, éhenhaltak a blokádban,
S harsogva szidják Hitlert, Zsdanovot.
Körültáncolna meggyilkolt, kivégzett
Forradalmárok, cárok serege,
S százezrivel a lágerjárta lélek:
Szibéria jeges lehelete.
Inkább a forró déli sztyeppe áldott
Füvén szórjátok szét a hamvamat,
Hol polovec, tatár, kozák csatázott,
S békét kötöttek rég a föld alatt.
Vagy egy kis Moszkva-széli temetőbe,
Hol bíborszínü bokrok, laboda
Között pihent le Másám csöpp időre:
Feltámadásig, - ássatok oda!
Burok-koporsó rejtsen embrióként!
Gyökér-köldökzsinór köt össze itt
A Föld-Anyával, - szívom majd a hólét:
Vérét az Utolsó Ítéletig.
Angyalkürt ébreszt vagy az Auróra
Ágyúszava, mindegy lesz énnekem,
S az is, hogy mennybe szállok vagy pokolra
Taszít alá közömbös végzetem.
(1993)
