Baka István: Vadszőlő

                              Arszenyij Tarkovszkij emlékének

Mint házfalat a vadszőlő, befut
És összetart az emlékezetem;
Vagyok, mert voltam, s ennyi épp elég -
Akkor nyitom, ha becsukom szemem.

Ha kifelé bezárul minden út,
Itt legbelül lesz tágasabb a tér:
Puszták, hegyek, melyekre úgy borul
A menny, mint kozmikus lapulevél.

Felkél a Nap s lenyugszik, városok
Sötét utcáin árnyak kóborolnak:
Mind ismerős, és náluk, aki él,
Nem élőbb és nem holtabbak a holtak.

Ki megszólított egykor, már örök
Megszólitás és ifjuság marad,
Míg össze nem roppannak falaim
Vadszőlő-terhű életem alatt.

(1994)

              alla memoria di Arsenij Tarkovskij
 
Come l’uva selvatica le mura della casa,
La memoria mi ricopre e mi tiene unita;
Io sono, perché c’ero, e questo è bastante –
Se chiudo gli occhi, incomincio a vedere.
 
Se verso fuori ogni via è preclusa,
Lo spazio, qui all’interno si dilata:
Steppe, monti, sui quali si cala il cielo,
Come se fosse un plantago cosmico.
 
Il sole sorge e tramonta, sulle strade
Delle città girovagano le ombre oscure:
Sono tutte conosciute, chi è vivo, non è
Il più vivo e i morti non son i più morti.
 
Colui che un tempo mi rivolgeva la parola,
Per me rimane eterno ricordo e giovinezza,
Finché non crollano le mie mura, gravate
Dal peso dell’uva selvatica, della mia vita.
 
(1994)